Mit mondhatnék?...

Új blog címe..

http://youaremyangel.blogzona.hu

Jó, jó.. tudom, hogy én írtam az egészet, tehát én tehetek róla hogy vége van.. de akkor is olyan rossz.. még ha új blogot is írok, akkor legalább Bill és Tom megmarad, de Olivia meg Sophie.. nos ők nagyon fognak hiányozni.. tényleg.. most legszívesebben sírnék, de nem tudok..mindennap leültem a gép elé, néha teli ötlettel, teli ihlettel, néha pedig csak próbáltam írni valamit, hogy meglegyen a napi 2 oldal Wordben.. Ha most összeszámolnám, hogy hányszor írtam le azt, hogy Sophie, Bill, Tom, Olivia.. és a többi nevet.. szerintem soha nem érnék a végére.. olyan, mintha mindnyájan, a barátaim lennének, akiket most elveszítek.. mondjuk egy olyan okból kifolyólag, mert elköltöznek.. tegyük fel az Északi-sarkra. ott nincs telefon, internet, semmilyen lehetsőség nincs arra, hogy kapcsolatot tarthassak velük. Sophie és Olivia csak kitalált személyek, mégis olyan, mintha nap mint nap beszéltem volna velük.. mintha tényleg olyan jó barátok lennénk, akik mindenben elfogadják egymást, és megértik a másikat.. Bill és Tom.. azt hiszem csak egy álom marad, hogy valaha megismerjem őket igazán.. hogyha most jönne egy jótündér.. egyből tudnám mit kívánok.. Bárcsak jóbarátok lennénk a két Kaulitzzal..

Nem hittem volna, hogy lesz ennyi erőm, hogy végigírjak egy egész blogot..azt hittem, hogy ezt is - mint mindent - félúton abba fogom hagyni.. de a kommentelők és az olvasók mindig adtak annyi boldogságot, hogy erőt vegyek magamon, és kitartsak. Be kell vallanom, hiányozni fog ez az egész blogolás.. nem azt mondom, hogy nem írok új blogot, mert fogok. ezt megígérem. de mostmár teljesen más lesz minden.. ezt már most tudom.

Most megyek majd gimibe.. szeptembertől.. olyan sokmindent köszönhetek Billnek és Tomnak.. mielőtt megszerettem volna a Tokio Hotelt.. azelőtt szívből gyűlöltem a németet. Ne ítéljetek el ezért, te tényleg.. a német nyelvet, magát az országot.. mindent, ami hozzá kötődött. Azt nem tudom miért, de egyszerűen nem tetszett.

Mostmár.. azt hiszem márciusban kezdtem blogot olvasni, és akkortájt kezdtem írni is.. igaz, akkor még csak egy füzetbe, és az osztálytársam volt a leglelkesebb olvasóm..;) és akkor ugyebár megszerettem a TH-t.. legfőképp a fiúkat. Velük együtt megszerettem a nyelvet, és mindent. A gimiben németet fogok tanulni, és már alig várom. És remélem, egyszer eljutok németbe, és.. találkozok velük.(L)

Ez az egész, amit most írtam elég kusza lett, de remélem, hogy azért megértitek mit érzek..;)

Ugyebár ma van június 25.-e.. ma egy éve, hogy..

R.I.P. MJ !! (L)(L)

100.Rész Mrs. és Mr. Kaulitz..(L)

• Mi ez? - kérdezte Simone, mikor a kezébe nyomtuk a borítékot, ami a repülőjegyet tartalmazta.

• Ajándék, amiért.. te vagy az anyósunk – mondta gyorsan Olivia – Kérlek fogadd el..

• Rendben, elfogadom, ha nem hívsz többé anyósnak.. az olyan, mintha valami mostoha lennék – nevetett fel – Kinyithatom most? - kérdezte.

• Persze – bólintottunk – Addig idehívom Gordont.

• Két.. repülőjegy? - nézett ránk csodálkozva Simone.

• Még van egy hét az esküvőig, szeretnénk, ha addig kipihennétek magatokat – mondtam.

• De hát segítenünk kell.. - méltatlankodott.

• Nem. - ráztam meg a fejem mosolyogva – Nyugodtan pihenjetek, és érezzétek jól magatokat. Holnap indul a gép.. nem akartuk, hogy másik kontinensen legyetek, ezért Görögországba szól a jegy.

• Köszönöm Sophie – ölelt meg – és neked is Olivia – ölelte meg őt is, mikor Gordonnal az odlalán visszajött.

• Tom, segítenél még székeket kihozni? - kérdeztem az esküvő előtti nap, mikor a kertben álltunk, hogy előkészítsük az ünnepségre.

• Persze – mondta, majd bement a garázsba, ahova vitettük a teherszállító autóval a dolgokat.

Simone, és Gordon is megérkezett, és eléggé meglepődtek, mikor meglátták, hogy min mesterkedtünk, amíg nem voltak otthon. Oliviával feldíszítettük a kertet, a fákat, és mindent, ami csak lehetett. Hófehér szalagok, virágok.. az egész gyönyörűen festett, és az időjósok is napos időt mondtak mind mára, mind holnapra.

Oliviával közösen mentünk mindenhová a nagy napon. Fodrász, manikűr, pedikűr, sminkes.. minden, ami csak kell egy lánynak élete legboldogabb napján.

• Sophie, segítesz felvenni a ruhámat? - kérdezte Olivia idegesen – nem bírok belelépni.. teljesen kusza az egész ruha.. - sóhajtott.

• Olivia, nyugii.. - mondtam, miközben elrendeztem a fehér anyagot.

• Mi lesz, ha elrontok valamit? Ha orra esek a füvön? Mi lesz ha..

• Olivia, nem fog semmi történni, nem kell aggódnod.. - nyugtatgattam.

• Sophie.. - szorította meg a kezem – annyira boldog vagyok, hogy eljött ez a nap.. de annyira félek, hogy tényleg.. hogy valamit elrontok.

• Hogyha görcsölsz, attól nem lesz jobb semmi.. inkább vedd úgy a dolgot, hogy a mai nap lesz a legszebb az életedben! Nem kell aggódnod.. egyszeűren, csak érezd jól magad! - mondtam, és Oliviának is sikerült belebújnia a ruhájába.

• Gyönyörűek vagytok – jött be Simone, mire összerezzentünk.

• Simone, ne ijesztgess – nevetett fel Olivia – köszönöm – ölelte meg.

• Annyira öreg vagyok.. - siránkozott Simone nevetve.

• Te és az öregség, két külön univerzum – biztosítottam – olyan, mintha a testvérem lennél – öleltem meg én is – és köszönök mindent..

• Jajj.. lányok.. - kezdett sírni – inkább lemegyek, mielőtt előttetek kezdek el zokogni – mondta mosolyogva, bár a szeméből már kicsordult egy-két kósza könnycsepp.

*Tom sz.sz.*

• Ki az? - kérdeztem, mikor kopogtak.

• Simone. – jött a válasz.

• Ne gyere be! - mondtam gyorsan.

• Miért ne? - csodálkozott.

• Mert az nem szerencsés. - mondtam – majd nemsokára lemegyünk!

• Nem úgy van, hogy a vőlegénynek a menyasszonyt látni esküvő előtt.. nem az a balszerencse? - kérdezte Bill zavarodottan.

• Mindegy – vontam meg a vállam.

• Készen vagy?

• Azt hiszem.. hogy nézek ki? - álltam a tükör elé.

• Klasszul. Bár elég szokatlan nem tripla X-es cuccban látni téged.. - nevetett fel Bill.

• Héé – vágtam hozzá egy párnát.

• Én hogy nézek ki? - kérdezte.

• Rajtad az a szokatlan, hogy nem tripla X S-es ruha van rajtad.

• Hát ilyen is kell. Azt nem gondoltam volna, hogy Mrs. Günther még mindig ilyen jól tud varrni. - sóhajtott – Vajon ideért már? - kérdezte, miközben kikukucskáltam az ablakon.

• Persze – bólintottam – az előbb láttam, mikor anya benyitott.

• Tom, én izgulok.. - mondta, miközben az ajkár harapdálta.

• Nincs miért – vontam meg a vállam.

• Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? - kérdezte, majd felpattan a fotelból, és fel-alá kezdett járkálni.

• Bill! - szóltam rá – Ne legyél már ennyire izgága. Szédülök, ha csak rád nézek ha ide oda rohansz.

• Mikor kezdődik már ez az egész? - türelmetlenkedett.

• Tudod, kisöcsi, ez már akkor elkezdődött. A koncerten. - vigyorogtam rá.

• Jézusom, kik jönnek ennyien? - kérdezte, miközben újra kibámult az ablakon. Odaléptem mellé, hátha megértem miről beszél.

• Menj már arréb – löktem meg egy kicsit – nem látok semmi, ha itt terpeszkedsz.

• Gustav és Georg ittvannak már?

• Igen, ott ülnek – röhögtem fel – szmokingban.

• Mi is abban vagyunk. Vagyis öltönyben. Mindegy.

• Fiúk, ideje kijönnötök! - kopogott be anya.

• Gyere Bill – húztam – Nagy nap ez a mai – sóhajtottam.

• Tom – állt meg – köszönöm – mondta, majd megölelt. Néhány pillanatig csak álltam, de hamar kapcsoltam, és visszaöleltem.

• Én is köszönöm Bill – mondtam – Na, gyere anya már vár..

• Most pedig itt az ideje, hogy elmondjátok amit szeretnétek – adta oda a mikrofonokat Gordon, mikor az esküvői beszédre került sor.

• Tudom.. - kezdett bele Bill – hogy ilyenkor szöveget szokás mondani.. - mondta, miközben rám vigyorgott.

• De ugyebár.. - vettem át a szót, mire minden szempár Billről, rám irányult – mi nem vagyunk szokványos vőlegények. Ezért..

• Beszéd helyett, egy énekkel mondanánk el a lányoknak, hogy mit jelentenek nekünk! - fejezte be Bill, mire Gustav és Georg játszani kezdtek. Ezt a számot még senki nem hallotta, ezt teljes titokban írtuk, még David sem tudott róla. Minden érzésünket belevettük, és ez volt életünk legteljesebb dala. Sem Sophie, sem Olivia nem vette zokon, hogy a beszéd elmarad, és a dal lép a helyébe, mert láttuk, ahogy elkönnyesedik a szemük.

• Gyönyörű volt.. - suttogták egymásnak, miközben egyetértőn bólogattak.

Sophie ruhája:

Olivia ruhája:

Bill öltönye:

Tom öltönye:

Bill-Sophie gyűrű:

Tom-Olivia gyűrű:

• Azért gyűltünk ma itt össze, hogy két fiatal életet kössünk össze.. - kezdett bele az eskető, majd folytatta a szokásos rizsával.

• Nem lehetne átugorni ezt a részt, és rátérni a lényegre? - kérdeztem türelmetlenül.

• Tom! - szólt rám anya.

• Bocsi.. - húztam vissza a nyakam, és megvártam, hogy a lefontosabb mondat következzen.

• Olivia Nelson, fogadod-e hites férjedül az itt álló Tom Kaulitz-ot? - kérdezte.

• Igen – mondta mosolyogva.

• Tom Kaulitz, fogadod-e hites feleségedül Olivia Nelson-t?

• Milyen kérdés ez? - forgattan a szemem, mire az eskető szúrósan rámnézett – Hát, persze – bólintottam határozottan.

• Megcsókolhatja a menyasszonyt. Immáron, a feleségét. Sok boldogságot! - mondta, mire átöleltem Oliviát, és lágyan megcsókoltam.

• Szeretlek Olivia.. - suttogtam halkan.

• Én is szeretlek Tom – mondta továbbra is mosolyogva.

*Bill sz.sz.*

• Sophie Wilson – folytatta – fogadod-e hites férjedül Bill Kaulitz-ot?

• Igen – könnyezett be, mire elmosolyodtam.

• Bill Kaulitz, fogadod-e hites feleségedül Sophie Wilson-t?

• Igen – bólogattam.

• Megcsókolhatja a menyasszonyt. - mondta nekik is, mire szenvedélyesen megcsókoltam.

• Szeretlek Sophie – mondtam, miközben továbbra is szorosan megöleltem.

• Én is Bill – nevetett fel halkan, majd újra megcsókoltuk egymást.

Előkerült a pezsgősüveg, és Brittany, Andreasszal együtt kibontotta.

• Sok boldogságot a két Mrs. és Mr. Kaulitznak! - mondta, mire mindenki éljenezni kezdett.

Mindannyiunk számára olyan volt mint egy álom, és nem számítottak az eddigi nehézségek, az akadályok, csak az, hogy megtanuljuk.. együtt bármire képesek vagyunk...

Vége.

99.Rész Ruházat..

Az elkövetkezendő néhány nap, hét alatt az esküvőt szerveztük.. Oliviával fel-alá járkáltunk a városban, hogy megtaláljuk a tökéletes ruhát.

• Sophie, mit szólsz ehhez? - kérdezte, miközben maga elé tartott egyet.

• Próbáld fel, és meglátjuk – mondtam, majd én is körülnéztem a boltban. Már vagy háromszor körbejártam az egészet, de nem volt egy sem. Már épp feladtam volna a keresést, és kértem volna Oliviát, hogy keressünk egy új boltot, mikor egy kislány, hasonló korú Liával, megfogta a kezem és húzni kezdett a bolt vége felé. Nem értettem mit akar, de nyilván azt hitte, hogy én vagyok az anyukája. Mikor megállt, megfordult, rájött hogy nem én vagyok az, ezért visszaszaladt oda, ahonnan jöttünk. Én viszont ott maradtam a bolt végében, és elámultam. Előttem egy próbababa állt, és rajta volt a legszebb menyasszonyi ruha, amit valaha láttam. Óvatosan fogtam meg az anyagot, mintha olyan finom lenne, hogy az érintésemtől is baja eshet, majd átvonultam vele a próbafülkékhez.

• Na mit szólsz? - jött ki Olivia. Öt perc alatt másodjára is elámultam.

• Gyönyörű vagy. - jelentettem ki határozottan – Mintha csak rádöntötték volna.

• Igazán? - kérdezte, miközben magát vizslatta a tükörben – nem túl nagy a lenti része?

• Nem. Ez tökéletes – mosolyodtam el – Nézd, én mit találtam – mutattam meg neki.

• Próbáld fel! - mondta izgatottan.

• Imádom! - mutattam meg Oliviának.

• Csodálatos vagy benne! - ölelt meg.

• Segíthetek valami hölgyeim? - kérdezte az egyik bolti dolgozó.

• Ezeket szeretnénk megvenni – mutattam a ruhánkra.

• Rendben – bólintott – amint levették becsomagoljuk őket – ajánlkozott.

• Kell még valamit intéznünk? - kérdezte Olivia, miközben kiléptünk az üzletből.

• Lássuk csak.. az eskető megvan, a meghívókat.. nos kiket hívunk meg? - kérdeztem.

• Mivel csak a szűk baráti kör.. gondoltam Simone, Gordon, Brit, Andreas.. és a picik.

• Tényleg csak ennyi? - csodálkoztam – Azért megkérdezem Simone-t, és a többieket, hogy szeretnének e hívni még valakit..

• Rendben – egyezett bele.

• Akkor.. a helyszín tehát a kert lesz?

• Igen, de ez meglepetés Gordonéknak – mosolyodott el Olivia.

• Hogy fogjuk megoldani? - sóhajtottam.

• Majd elküldjük őket néhány napra nyaralni, addig pedig elkészítünk mindent – adott tippet.

• A fiúk gondoskodnak a ruhájukról? - vontam fel a szemöldököm.

• Tom megígérte, hogy igen – nevetett fel Olivia.

*Tom sz.sz.*

• Bill, mit szólsz ehhez? - kérdeztem türelmetlenül.

• Nem tetszik – rázta meg a fejét – és nézz már rá, nem is lenne jó rám.

• Akkor már csak egy megoldás maradt – mondtam, miután a huszadik ruha sem tetszett neki.

• Mégpedig? - kérdezte.

• Varratunk neked egyet – mondtam, majd beültünk az autóba, és kerestünk egy varrónőt.

• Jó napot Mrs. Günther! - léptem be a lakásba – Emlékszik még rám? - kérdeztem.

Mrs. Günther régen tanárunk volt, már negyvenvalahány éves, és híres volt arról a suliban, és a városban, hogy bármilyen ruhát meg tudott varrni, amit csak megálmodott.

• Ki az? - kérdezte.

• Tom Kaulitz vagyok – mondtam.

• Tom? - mondta meglepetten – Tom! Hát visszataláltál a te öreg tanárodhoz? - nevetett – Te pedig.. Bill! - ölelt meg bennünket – El sem hiszem, hogy ennyire megnőttetek..

• Örülök hogy látom, Mrs. Günther – mondta Bill mosolyogva.

• Mi szél hozott benneteket erre? - kérdezte, miközben már a konyhában álltunk.

• Nos.. Billnek szeretnénk, ha öltönyt varrna.. Igaz van sok ilyen ismerősünk, de ők félő, hogy szétkürtölik a sajtónak, hogy mikor lesz a házasság..

• Házasság? A két kis Kaulitz megházasodik? - kérdezte vidáman – El sem hiszem, hogy megértem ezt a napot – öntött kávét három csészébe – Emlékszem, miket csináltatok még az iskolában. Hogyha ti ott voltatok, mindig meg volt a hangulat – idézte fel a régi időket.

• Hát, ennek örülünk – mondta Bill nevetve.

• És, milyen fajta öltönyre gondoltál szívem? - kérdezte, miközben elővett egy füzetet, és néhány ceruzát.

• Nem is tudom.. feketére gondoltam elsősorban.. és olyan.. öltönyszerűre.. - vakarta meg a fejét.

• A lényeg az, hogy jó legyen rá – segítettem ki.

• Nos, alapjában véve, igaza van.. mert a legnagyobb gond az volt, hogy nem találtunk a méretemre.. - sóhajtott.

• Emiatt egy percig se aggódj – mondta megnyugtatóan – szívesen megvarrok bármit. Először is leveszem a méreteidet – vette ki a fiókból a mérőszalagot – Nos Bill, te aztán jól megnőttél – nevetett.

• Hát.. nem vagyok már olyan törpe, mint általánosban – értett egyet Bill.Amíg Mrs. Günther lemérte Billt, elhelyezkedtem a kanapén.

• Azon a polcon vannak a fényképalbumok – mutatott rá a mögöttem lévőre – nyugodtan nézegesd őket, ha unatkozol. Ez el fog tartani egy darabig – mondta.

• Rendben – bólintottam, majd felálltam, hogy megkeressem a mi osztályunknak az albumát, és hamar megtaláltam. Miközben lapozgattam, felelevenedtek a régi emlékek, a sok nevetés az osztállyal, a csínytevések, amiket a tanárok ellen követtünk el.. Két órát időztünk Mrs. Günthernél, de a végén már inkább csak beszélgettünk. Meghívtuk az esküvőre, bár nem tudtuk még hogy mikor lesz.

• Megadná a telefonszámát Mrs. Günther? - kérdeztem – Akkor tudnánk értesíteni, hogy mikor lesz.

• Persze – mondta, majd leírta gyorsan egy papírra.

• Megkérdezhetem, hogy.. hogy van Mr. Günther? Esetleg üzleti úton van, mint régen is?

• Nos.. - mondta lehajtott fejjel – sajnálom, hogy eddig nem tudtátok, de..

• Sajnálom – mondtam gyorsan – nem akartam.. én.. - hebegtem.

• Semmi baj Tommy – mondta mosolyogva – Régen történt. Baleset volt. Nem tudhattad.

• Akkor mi mennénk is.. - állt fel Bill – majd értesítjük – mondta – köszönöm Mrs. Günther – ölelte meg.

• Semmiség Billy.. - mondta, miközben kicsordult néhány könnycsepp a szeméből – olyan boldog vagyok, hogy bekötik a fejeteket – mondta nevetve – Gyere ide Tommy – mondta – Örülök, hogy megkerestetek.

• Mi köszönjük, hogy segít az öltönyügyben – válaszoltam hálásan.

• Ha bármilyen ruhára szügségetek van, nyugodtan keressetek meg – mosolygott.

• Rendben – válaszoltam – és majd időnként meglátogatjuk.

• Annak örülnék – mondta, miközben kinyitotta az ajtót – Sziasztok fiúk.. - köszönt el, mi pedig hazaindultunk.

• Emlékszel? - kérdezte a kocsiban Bill – Minden tanár Billnek és Tomnak hívott bennünket, csak ő mondta mindig, hogy Billy és Tommy..

• Igen – bólintottam – talán ezért is volt ő a kedvenc tanárom.. - sóhajtottam, majd leparkoltam a házunk előtt.

98.Rész Amanda megváltozik..

• Sophie..Bill. - kopogott be az ajtón Olivia.

• Mi történt? - nyitottam ki.

• Itt van.. na ki van itt? - kérdezte vidáman – Itt van Brittany! - mondta, mire leblokkoltam. Először fel sem fogtam mit mondott, majd fogtam magam, és lerohantam a lépcsőn.

• Brittany! - öleltem meg – Jajj Brittany – kezdtem sírni.

• Sophiee.. - ölelt vissza, és szorosan tartott – alig tudom elhinni, hogy újra látlak! Nem változtál semmit – nevetett rám.

• Majd én kinyitom – állt fel Simone, mikor csöngettek.

• Hívtatok még valakit? - kérdezte Olivia.

• Nem tudok róla – rázta meg a fejét Gordon.

• Sziasztok! - lépett be mosolyogva az új vendég.

• Te? - jött minden oldalról a nem túl kedves válasz.

• Nem is örültök hogy láttok? Oh.. Tom, igazán kedves volt tőled, hogy csináltál egy fényképet Sharival.. most nagyon boldog. Még az árvaházban is jó kedve van, ahányszor csak a képre néz.

• Árvaház? - bukott ki Tomból.

• Hmm.. nem mondtam? De.. mondtam. Tudom hogy mondtam. Csak te nem hitted el, igaz? Ó, te kis butus.. én nem szoktam ám viccelődni – mondta, miközben odadörgölőzött Tomhoz. Gordon és Simone csak álltak, és kérdőn néztek ránk, nekünk viszont nem volt ingerünk ahhoz, hogy megmagyarázzuk.

• Ezt nem értem.. - szólt közbe Andreas – mikor legutóbb találkoztunk.. néhány hónapja.. azt mondtad hogy.. izé az apja..

• Ne mondj olyat hogy izé Andreas! - szólt rá szeretettel Brittany.

• De nem jut eszembe a neve.. - gondolkozott el.

• Andreas, kijönnél velem egy percre? - mondta Amanda idegesen, mintha valamit titkolna előlünk.

• Josh! Ő volt.. Josh-t mondtál. Amanda, nem Josh Shari apja? - nézett rá kérdőn Andreas, mire Amanda fülig pirult, amivel.. elárulta magát.

• Andreas! - visította Amanda, de most már mindenki rájött, hogy mi folyik itt.

• Szóval nem is Tom az apja mi? - kérdezte Olivia, és a szeme szikrákat szórt, ami nem volt rá jellemző – Csak ki akartad használni, tönkretenni, mert egy utolsó hisztis ri..

• Olivia, nyugodj meg.. - állítottam le, mielőtt még a kicsik előtt kezd káromkodni.

• Hogy lehetsz ilyen? - kérdezte Tom Amandától – Azt hittük, hogy a rajongónk vagy, te pedig hazudoztál nekünk.. nekem pedig főként.

• Tom, én nem.. - próbálta mentegetni magát Amanda.

• Elég volt! - lépett közbe Simone – Most mindenki megnyugszik, és elfelejt mindent. Amanda, megkérlek rá, hogy négyszemközt beszéljünk. A többiek, pedig foglalják el magukat. Mondjuk vonuljatok be a konyhába, és ebédeljetek meg. Biztosan éhesek vagytok már igaz? - kérdezte, de inkább kijelentette, ezért mindannyian szaporán bólogatni kezdtünk, és kimentünk a konyhába.

*Simone sz.sz.*

• Én.. megmagyarázom – mondta gyorsan Amanda.

• Csend. Először is. Az már alapból szörnyű, hogy hazudtál mindenkinek, de az, hogy beadod a saját gyermekedet egy árvaházba, az valami horribilis tett. Anya vagy te egyáltalán? Mégis hogy nem szégyelled magad? Felcsináltatod magadat valakivel, aki azt mondja hogy csinos vagy, aztán meg eldobod azt, aki nem is tehet róla semmit? Akart ő megszületni? Tehet ő róla, hogy te vagy az, aki? Nem. Shari, még ha nem is ismerem, nem szolgált rá erre. Nem tűrök meg olyan embert a lakásomban, aki ilyen dolgot tett. Két választásod van. Vagy visszaveszed Sharit, és normálisan fogsz gondoskodni, úgy, ahogyan az a csöppség megérdemli, vagy otthagyod, de akkor bírósághoz fordulok folytonos zaklatásért. Az ilyeneket nem veszik félvállról, ebben biztosíthatlak. Nem fogod megúszni, hogy majdnem tönkretetted a fiaim, és a lányok, sőt még a gyerekeik életét! Kezeskedni fogok arról, hogy megkapd a büntetésed, ha Sharit ott hagyod. Mit válaszolsz? - mondtam mosolyogva, amit nyilván nem tudott hova tenni, mert egyből válaszolt. Ráadásul, szívből jövően.

• Gondoskodni fogok a lányomról – mondta – megígérem.

• Ne félj, néhanapján meglátogatlak majd benneteket, és megnézem hogy növekszik Shari. Ezért megkérlek rá – enyhültem meg – hogy szeresd őt.

• Megígérem – bólintott határozottan, majd megölelt – ez a fejmosás már hamarabb kellett volna – mosolyodott el, ami teljesen új emberré varázsolta. Az eddigi Amanda, ahogy megismertem csak egy szipirtyó volt, aki nem tudja elviselni, ha a körülötte élő emberek boldogok, ezért tönkreteszi őket. A mostani Amanda pedig, mintha kivirágzott volna, és néhány perc alatt egy teljesen új, kedves és barátságos lány lett vola..

• Köszönöm Simone – ölelt meg újra – kérhetek még valamit? - kérdezte elpirulva.

• Természetesen szívesen adok kezdőtőkét. Nem vártam azt, hogy a semmiből teremts magadnak és Sharinak otthont – mosolyodtam el.

• Visszafizetem! Ha úgy éljek is, de visszafizetem.

• Emiatt ne törd magad. Most már megbízom benned. - mondtam – Na gyere, a többiek már biztosan aggódnak, hogy mi történt – nevetett fel.

• Én inkább elmennék most.. Shari már így sem tudja, hogy miért van az otthonban..

• Rendben – bólintottam – Akkor majd hívj fel.

• Köszönöm még egyszer. - mondta, majd megpuszilt és vidáman kiment a lakásból.

*Tom sz.sz.*

• Szerintetek mit csinálnak? - kérdeztem halkan.

• Gondolom Simone beszél a fejével.. - mondta Gordon.

• Na, finom az ebéd? - lépett be anya.

• Minden rendben van anya? - kérdeztem.

• Persze – mosolyodott el – Amanda nem olyan rossz ember, amilyennek mutatja magát – mondta, majd leült – Elterveztétek már az esküvőt? - kérdezte mintegy mellékesen.

• Nos mi beszéltünk róla Tommal – mondta Olivia.

• És nem szeretnénk nagydobra verni, hogy hol és mikor lesz.. - fejeztem be helyette – Mi lenne, ha duplaesküvőt tartanánk? - kérdeztem Sophie-től és Billtől.

• Szerintem remek ötlet – válaszolta Sophie mosolyogva.

• Igen – értett egyet Bill vidáman – Szeretném minél hamarabb megtartani..

• Egy hónap alatt biztosan meg tudjuk szervezni. Ne haragudjatok, de én.. - nyelt egyet Olivia – nem szeretnék templomi esküvőt..

• Ne aggódj, szerintem egyikőnk sem – nevetett fel anya, és mindenki egyetértett.

97.Rész Másik otthon..

Köszönöm a komikat, bocsi hogy csak így.. este hozom a részt.;)

*Olivia sz.sz.*

• Szerinted mi történt? - kérdeztem leverten.

• Nem tudom.. - válaszolta tanácstalanul Sophie – de nem lehet, hogy Amanda keze van a dologban? Ugyanúgy, mint anno. Markkal volt..

• Nem tudom.. Hiszen rajongója a fiúknak.. miért akarna bármi rosszat?

• Mert fanatikus.. és nem tudja elviselni, hogy nem vele van..

• Elegem van ebből az egészből – sóhajtottam – legjobb lenne eltűnni.. csak Izát nem tudom hova tenni.. nem akarom elszakítani Tomtól és..

• Ezt felejtsd el! - szólt rám Sophie – ne jusson ilyen még egyszer eszedbe.

• De hát..

• Ígérd meg! - szólt közbe.

• Rendben – válaszoltam fáradtan – Megígérem.

• Beszéld meg Tommal.. lehet hogy mostanra jobb passzban van.

• Nem is tudom..

• Úgyis mennem kell. Elviszem Liát az oviba.

• Rendben – sóhajtottam újra. - Majd.. beszélünk. Köszönöm Sophie – öleltem meg.

• Bármikor – mondta, majd elmentem.

• Tom, itthon vagyok! - szóltam.

• A konyhában vagyok – jött a válasz.

• Mit csinálsz? - kérdeztem meglepetten, mikor megláttam, hogy kötényben van, és készül valami a tűzhelyen.

• Nos.. egy kicsit rosszul éreztem magam a reggeli viselkedésem miatt, ezért gondoltam kiengesztellek – csókolt meg. – Iza még alszik. És.. megbeszélhetnénk, hogy hogy legyen az esküvő – mosolyodott el.

• Nos.. nem szeretnék túl nagyot.. mármint nem lenne jó ilyen.. luxus cucc meg minden.. de te hogy akarod?

• Ahogyan te. Nekem az a lényeg, hogy neked jó legyen, szóval várom a javaslataidat – mosolygott.

• Köszi – mondtam elpirulva – de nem szeretném, ha az egész úgy lenne, ahogy én akarom.

• Hát.. én sem szeretnék túl nagy esküvőt.. olyan.. szokásosat.. nem szeretném, ha az összes újságíró és rajongó ottlenne.. csak a szűk család és barátok..

• Mi van Brittanyval? - jutott eszembe hirtelen – Te jó ég, mi lehet Brittel?

• Úgy tudom, hogy Andreassal összeházasodott.. és hogy van egy egyéves fia..

• Azt tudtam, hogy házasok.. de van egy fia is? - kérdeztem boldogan.

• Igen.. a nevét nem tudom.. olyan régen beszéltem már velük.. amúgy Iza szeretne találkozni anyáékkal..

• Simone és Gordon? - kérdezte Olivia – Tényleg.. őket is régen láttam – sóhajtottam – úgy érzem mindenki elhanyagoltunk..

• Sophie-val szerettünk volna törődni.. de most majd személyesen is közöljük velük a nagy hírt.. Billékkel együtt.

• Anya, Gordon itt vagyunk! - léptünk be a régi házunkba. Egyikőjük sem változott semmit, mintha rajtuk nem fogna az idő. Mikor megláttak szorosan megöleltek, majd a kicsiket kezdték vizslatni.

• Nagymama vagyok.. - puszilta meg őket – még négy év után is alig tudom elhinni.. és.. téged hogy hívnak kincsem? - vette az ölébe Liát.

• Lia vagyok.. te vagy a nagymamám? - kérdezte azon az édes kiváncsi hangon.

• Igen, én vagyok – mosolyodott el vidáman anya – Iza, gyere ide kicsim – nyújtotta a kezét a lányom után, ő pedig boldogan odament.

• Szia.. nagyi – ölelte meg ő is.

• Gordon, örülök hogy látlak – mondta Sophie – de régen voltam itt... - sóhajtott.

• Mi is örülünk Sophie.. és annak is, hogy visszataláltál Németországba – mosolygott Gordon – Nem is tudod milyen rossz érzés volt mikor eltűntél..

• Gordon! - szólt rá Bill vigyorogva.

• Jól van bocsi..bocs.. kértek valamit? Érezzétek otthon magatokat.. elvégre tényleg ez az egyik otthonotok – mondta.

• Én inkább.. - kezdett bele Sophie – szeretnék felmenni Bill szobájába..ha nem gond.

• Gyere, felmegyünk – fogta meg a kezét – Lia, itt maradsz a nagyival? - kérdeztem, ő pedig bólintott.

• Rendben, mindjárt visszajövünk – mondta Sophie, majd Billel együtt felmentek az emeletre.

*Sophie sz.sz.*

• Nem változott semmit.. - ültem le az ágy végére.

• Ugyanolyan, mint amikor először jöttél át.. hogy segítsek a matekban – idézte fel a régi emlékeket Bill.

• Aztán elhoztad nekem az mp4-em..emlékszem.. mintha csak tegnap lett volna – sóhajtottam.

• Igen – nevetett fel Bill – aztán ott volt a videó..

• De hogyha nem derül ki, akkor talán nem is lennénk most együtt..

• Szerencsére nem így van.. és most a világ legszebb lánya az én menyasszonyom.. nem is tudom elhinni – mondta Bill, miközben megcsókolt.

• És az én vőlegényem a világ legegyedibb sráca..

• Egyedi? - kérdezte Bill, miközben elgondolkozott.

• Tudsz még egy olyan fiút mondani, aki minden évben megváltoztatta a haját? Várjunk csak.. először volt az a kis haj.. aztán a lenyalt hosszabb haj – vigyorodtam el – következett az oroszlánysörény.. mosórongy haj..

• Hé, ez nem volt szép – mondta Bill durcásan.

• Tudod hogy akármit csinálsz jól áll neked – nevetettem fel – és most még mindig a tarajos szerű haj.. ez a legjobb – nyugtáztam, mire Bill elégedett képet vágott.

• Örülök neki – válaszola, majd kiterültünk az ágyon, és igyekeztünk nem elaludni egymás karjaiban.

*Olivia sz.sz.*

• Kinyitom! - mondtam, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan felálltam a kanapéról és letettem a kezemben lévő poharat az asztalra, majd siettem az ajtóhoz – Segíthe.. Brittany! - ugrottam a nyakába – Tényleg te vagy az? Ó.. Brittany, el sem hiszem hogy itt vagy.. de.. hogy? - kérdeztem, majd hátranéztem Simonékra, akik csak mosolyogtak – Simone? Gordon? Ti hívtátok őket? - mondtam boldogan.

• Gondoltuk örülnétek neki, ha újra találkoznátok – válaszolt Simone kedvesen.

• Andreas.. ez te vagy? Megnőttél.. még nagyobbra.. - nevettem fel – gyertek be – tártam nagyobbra az ajtót, hogy be tudjanak jönni, majd megakadt a szemem egy kisfiún. - Ő a fiatok? Hogy hívják?

• Olivia, azért vegyél levegőt – nevetett Brit.

• Bocsi.. - mondtam – de annyira örülök nektek..

• Ne aggódj, mi is így vagyunk vele – ölelt meg Andreas.

• Apa – nyújtotta a kezét a kisfiú Andreas felé, aki felvette.

• Hogy hívják? - kérdeztem újra.

• Ben – mondta mosolyogva.

• Aranyos név – mondtam – Amúgy hogy vagytok Brit?

• Megvagyunk..

• Eddig hogy-hogy nem beszéltünk? - kérdeztem szomorúan.

• Andreas beszélt Billel.. néha felhívták egymást, de Bill nagyon le volt törve.. Sophie miatt..

• Ő is itt van – szóltam közbe – mindjárt lehívom.

• Ki van itt? - kérdezte értetlenül Brit – Bill?

• Nem – ráztam meg a fejem – Sophie. - mondtam, és felszaladtam az emeletre, hogy szóljak nekik.

96.Rész Emlékálom..

Be kell linkelnem azt akitől kaptam : xXx SweetCandy xXx és Nansal.

Aztán írnom kell 7 dolgot arról, hogy milyen is vagyok :)

1. vidám.^^

2. TH-mániás.^^(L)

3. feketehajú.szemű.

4. szeretgépezni.^_^

5. imád blogolni.(L)(L)

6. imádja a kommentelőket.^^

7. barátságos.:D

És hét másik emberkének oda kell ítélnem ezt :) remélem örülnek neki :)

1. Ayvilo

2. gicus15

3. isa.

4. Növéééény

5. xiderlady

6. Kuna.

7. Bluemoon.

Köszönöm mégegyszer.^^ és a komikat is.;)

*Tom sz.sz.*

• És mégis mivel akarsz megzsarolni? - kérdeztem fellengzősen.

• Azt hiszed nincs titkolnivalód igaz? - vágott vissza, mire eszembe jutott egy négy évvel ezelőtti emlék. Amanda leitatott, és mikor reggel felkeltem nem emlékeztem semmire.. viszont ő mellettem feküdt.. meztelenül.. akkor azt mondta, hogy megtörtént.. de mivel nem emlékeztem arra az estére, nem tudtam ellenkezni..

• Nincs semmi amit ne mondanék el. - válaszoltam, bár belül egy kicsit megremegtem.

• Szerinted kié ez a gyerek? - kérdezte, miközben Sharira pillantott.

• Honnan tudnám? - vontam meg a vállam, de a kétség egyre nagyobb mértékeket öltött.

• Kíváncsi vagy rá? - vigyorgott.

• Nem – ráztam meg a fejem, mire gonoszul felnevetett.

• Szóval mégis csak tudod – jelentette ki, majd a szemembe nézett – hogyha nem leszel velem, elmondom Oliviának és mindenkinek.. a sajtónak, a családodnak, a barátaidnak, hogy nem vagy te olyan ártatlan, amilyennek hisznek.

Zihálva ébredtem. Mellettem Olivia feküdt békésen, mit sem sejtve, hogy mi történt velem..hogy mi történhet velünk, ha Amanda úgy akarja. Mérges voltam Amandára, amiért így kihasznál, de saját magamat még jobban utáltam, mert nem tudtam, hogy Shari most az enyém, vagy nem.. honnan tudhatnám? Részeg voltam, nem emlékszem.. kiesett az az egész este..

Az, hogy újraálmodtam azt a napot, mikor Amandával újra találkoztam felkavart mindent. Újra összezavarodtam, nem tudtam mit is csinálhatnék. Eddig mindig Billtől kértem segítséget, ha valami nem ment, vagy ha egyszerűen tanács kellett, de ha beszélek neki, vagy akár Sophie-nak erről.. Amanda mindent elmond.. az pedig még rosszabb lenne.

Kimásztam az ágyból, és lementem a konyhába egy pohár vízért. Úgy döntöttem kiviszem a kancsót is az udvarra, és kiülök az éjszakába, hogy gondolkodhassak..

Mit kellene tennem? Mi lenne a helyes? Hagyjam, hogy Amanda szép lassan tönkretegyen? Akkor legalább Oliviával maradhatnék..

De ha csinálok valamit.. akkor azonnal elszakadok Oliviától.. miért? Miért pont velem történik ez?

Végre boldog lehetnék, mert Olivia igent mondott, mert a testvéremnek is igent mondtak.. mert Iza szép, okos és egészséges, mert Lia tud beszélni, mert mindenki boldog körülöttem.. én is az lehetnék, de Amanda úgy mozgat engem, mintha valami marionett bábu lennék, akit elég csak meghúzni, és máris felpattanok, akinek elég összegubancolni a madzagjait, és máris használhatatlanná válik..

*Olivia sz.sz.*

• Tom, ébredj.. meg fogsz fázni, ha idekint alszol – rázogattam meg Tomot.

• Olivia.. - suttogta halkan, majd lassan felállt, és az ajtó felé botorkált.

• Tom, mi van veled? - aggódtam.

• Nem.. - rázta meg a fejét – semmi. - mondta, majd visszament a szobába. Hogyha Iza nem jön ki, hogy éhes, talán még most is ott állnék, és gondolkoznék, hogy mi lehet a baja.. Bementem a házba, és gyorsan csináltam valamit.

• Tom, vigyázz kérlek Izára. Átmegyek egy kicsit Sophie-hoz.

• Rendben – válaszolta – Iza, van kedved játszani? - mosolygott, mire Iza boldogan bólintott, és apja kezébe szaladt.
  
  
  

*Tom sz.sz.*

• Mit akarsz? - szóltam bele lehangoltan a telefonba, mikor megláttam ki hív.

• Csak gondoltam szólok róla, hogy nekem nem kell Shari.

• Mi?

• Húsz éves vagyok, rájöttem, hogy nekem nem hiányzik, hogy egy négyéves bőgő kisgyerek elvegye a szabadságomat.

• Hogy lehetsz ilyen te..

• Beadom az árvaházba. - tette le a telefont, még mielőtt mondhattam volna valamit.

Beadni egy.. árvaházba?

Tejóég..

• Apa, minden rendben?

• Persze – bólintottam bambán.

• Szóljak anyának? - kérdezte.

• Nem, nem kell. - mosolyodtam el, hogy legalább a lányom ne aggódjon.

• Rendben. Nézd mit rajzoltam – nyújtott egy rajzlapot. Elvettem tőle, majd alaposan megnéztem. Rajta volt mindenki, aki számít. Bill, Sophie, Olivia, én, Gustav, Georg, Iza és Lia..

• Iza, van kedved megismerni mamáékat? - jutott eszembe. Már találkozott velük kiskorában, de arra valószínűleg nem emlékszik.

• Igen! - mondta boldogan.

• Akkor nemsokára elmegyünk őket meglátogatni jó?

• Köszönöm apaa – ölelt meg.

95.Rész A boldogság..

Köszönöm a komikat.^^ Mégis hoztam új részt..:D:D

*Tom sz.sz.*

• Mégis, hogy képzeltétek ezt? - esett nekünk David, a koncert után, és a dedikálások, interjúk előtt – van fogalmatok róla, hogy ez mekkora gondot okoz? - dühöngött, miközben az előtte álló asztalt csapkodta, de ezt nem valószínű hogy észrevette.

• Miért, mi a gond ezzel? - kérdezte Bill, miközben megfogta Sophie kezét.

• Hogy mi a gond ezzel? - ordított, miközben a szemeit forgatta.

• Nem értem miért kell itt.. ordítoznod.

• Én sem – értettem egyet Billel. - Azt hittem még örülni is fogsz neki.. hogyha a te szemeddel néznénk ezt az egészet, még egy reklámfogásnak is elkönyvelhetnénk.

• Viszont nekem nem ilyen a szemem – mondta hidegen, miközben gyilkolni készült a szemével.

• David, szerintem menj be az öltözőbe.. szerzek neked valahonnan jeget – mondta vigyorogva Bill, majd elvonultunk.

• Nem baj, ha most elmegyünk néhány percre? - kérdeztem Oliviától és Sophietól egyaránt.

• Ugyan – mosolyogtak – majd itt megvárunk.

• Köszi – mondtam, majd adtam egy csókot Oliviának, majd elindultunk, hogy a rajongók szétszedjenek. Valaki azért, mert nem hiszi el, hogy mi is emberek vagyunk, és meg akar érinteni, van aki dühében, hogy most már nem vagyunk szabadok, van aki meg csak azért, mert.. örül, hogy élőben lát bennünket. Mindannyian nyújtották a papírokat, posztereket, cédéket, hogy írjuk alá.. én viszont aggódtam egy kicsit Oliviáért..

• Egy közös képet? - hallottam valami suttogást, ami elég furcsa volt, főleg hogy mindenki más a fülembe ordibált. A hang felé fordultam, de nem volt velem szemben senki olyan, akinek ilyen halk hangja lett volna. Lenéztem, majd megláttam egy kislányt, aki alig volt öt éves.. miközben egy méregdrágának tűnő telefont nyomott a kezembe.

• Ezzel csináljak képet? - kérdeztem, miközben leguggoltam elé. Nagyon aranyos volt, és hasonlított Izára is.. a kislány bólintott, én pedig megfogtam a telefont, és fényképeztem.

• Köszii.. - mondta, miközben megpuszilt. Megöleltem, majd körbenéztem, hátha megtalálom az anyját, vagy testvérét, akivel idejöhetett.. de nem láttam egyetlen aggódó szempárt sem. - Bill.. - böktem meg, aki észre sem vette a kislányt – Bill.. - mondtam kicsit hangosabban, mire megfordult – ez a kislány.. - mondtam, miközben rámutattam.

• Ki ez? - kérdezte meglepetten – és.. egyedül van?

• Nem tudom.. - mondtam aggódva – hagyjuk itt?

• Kizárt – rázta meg a fejét.

• Akkor mit csináljunk? - kérdeztem, de a rajongók ledöntötték a korlátokat, és felénk zúdultak, így muszáj volt továbbállnunk, ha nem akartunk szakadt ruhában visszabattyogni az öltözőbe.

• Olivia.. ott az a kislány.. - mondtam, mikor egy pillanatra elsuhantunk egymás mellett, és a kislányra mutattam, aki a leborított szőnyegen állt, miközben igyekezett úgy helyezkedni, hogy az emberek ne tapossák el. Olivia bólintott, majd próbált utat törni magának..

*Olivia sz.sz.*

• Szia csöppem.. hol vannak a szüleid? - kérdeztem az előttem szipogó kislánytól, aki Tom után nézett.

• Nem tudom.. - hüppögött. - Anya.. - kezdett sírni, mire megöleltem, és felvettem.

• Ne aggódj – mosolyogtam rá – megkeressük. Mi a neved?

• Shari.. - szipogott, de már nem sírt annyira. - Shari Mckenzie.

• Rendben – bólintottam, majd elindultam az információs pulthoz, hogy bejelentsem.

• Te meg hová viszed a lányomat? - bökött meg egy lány, mire mosolyogva megfordultam. Amikor viszont szembetaláltam magam az illetővel lehervadt a mosoly az arcomról.

• Te?!

*Tom sz.sz.*

• Remélem jól vannak.. Olivia meg a kislány.. - dőltem le a fotelbe, kifáradva, mikor már az öltözőben voltunk.

• Biztosan.. Sophie, te itt? - kérdezte Bill meglepődve, mikor lihegve ő is beesett az ajtón.

• Itt van Amanda.. - mondta két lélegzetvétel között.

• Mi? - pattantam fel – Hol van? - kérdeztem mohón, ami ugyebár elég félreérthetően hangzik.. de nem akartam, hogy összefusson Oliv..

• Oliviával.. az a kislány úgy tűnik hozzá tartozik..

• Mi? - kérdeztem elborzadva.

• Mi van veled Tom? - húzta el a száját Sophie. - Megkeresem Davidet.

• Én meg Oliviát – indultam az ajtó felé, de Bill megállított.

• A rajongók szétszednek, ha innen kilépsz. - mondta tömören, mire sóhajtottam, és igyekeztem beletörődni, hogy Olivia és Amanda egy levegőt szívnak..

*Olivia sz.sz.*

• A te lányod? - kérdeztem csodálkozva, miközben Sharit figyeltem.

• Igen – bólintott – szóval add vissza.

• Shari a te lányod? - még mindig nem tudtam elhinni.

• Mi olyan hihetetlen ezen? Ugyanolyan mint Iza vagy Lia.

• Te meg honnan tudsz róluk? - kezdtem aggódni.

• Nos.. elég sok mindent tudok rólatok. Még olyanokat is, amikről nem is gondolnád..

• Mit akarsz tőlem? Tőlünk?

• Elvenni a boldogásodat. - mondta szárazon, majd Sharival a kezében elvonult.

A.. boldogságomat? - kérdeztem magamtól, miközben a gyűrűmre néztem..

94.Rész Koncert-eljegyzés..

Sziasztook.^^

1.Bee, gratulálok, te vagy az 500. kommentelőm.^_^. félezeer.^^(L)

2.Jó utat IzabellaShineenak, aki nyaralni megy holnap.^^

3.Jó szórakozást xusinak, aki Győrben lógatja a lábát.(L)(L)

4.Köszönöm, hogy ennyien olvassátok, és hogy ennyit kommenteltek.^^

5.Remélem ezzel a résszel kiderül, hogy miért 1000 Meere volt az előző rész címe.:D

6.Nem, még nincs vége a blognak, ennek ellenére, hoztam egy hosszúú részt.^^

Köszönöm a kommenteket!(L)(K)

Visszaballagtam a házba Sophie után, miközben mosolyogtam magamban. Sophie is így tett, amit Bill érszrevett.

• Mi az? - kérdezte – Mi történt?

• Majd ha nagy leszel elmondom – veregette meg a vállát Sophie.

• Nekem soha semmit nem mondotok el! - duzzogott Bill, mire mindnyájan felnevettünk.

Sophie, Olivia és Bill a kicsikkel lent maradtak, én viszont felmentem a szobába, hogy kigondoljam hogy is akarom ezt az egészet..

Hogy is kezdjem? - kérdeztem magamtól, miközben a gyűrűt forgattan a kezemben, amit még négy éve vettem..

Talán.. egy vacsora? Nem.. az túl tipikus..

Tengerparton? Ahhoz viszont el kellene utazni..

Megvan.. de.. ehhez kell még egy két ember engedélye..

• Halló, David? - szóltam bele a telefonba.

• Szia Tom. - mondta lehangoltan.

• Van valami gond? - kérdeztem.

• Nincs. Mondd, miért hívtál?

• Mikor lesz legközelebb koncert?

• Mindjárt megnézem.. - mondta, majd matatni kezdett. - hát, ha minden jól alakul, két hét múlva lesz egy, ezért nem ártana betolnotok a seggeteket a stúdióba, hogy próbálhassunk, ugyanis már elég régóta dohosodik az a szegény műterem, mert ti otthon punnyadtok. - szidott, majd letette. Egy darabig csodálkozva néztem a telefonra, hátha előbukkan belőle David, és megmagyarázza, hogy mi a baja, de csalódnom kellett..

• Tom, mikor jössz már le? - kopogott be Olivia.

• Azonnal! - kiáltottam ki. Gyorsan eltettem a gyűrűt a fiókom legmélyére, majd kinyitottam az ajtót – itt vagyok – csókoltam meg.

• Azt hittem már.. - nevetett – semmi. Gyere, a kicsik már hiányolnak – forgatta a szemét mosolyogva.

*Másfél hét múlva.*

• Sophie, megkérnélek rá.. hogy gyertek el a koncertünkre – néztem Sophie-ra.

• Hiszen.. alapból is így volt nem? - kérdezte meglepődve.

• Oh.. akkor minden oké..

• Ma elmegyünk Oliviával ruhát venni.. kell valami nektek is?

• Nem.. csak olyan.. szép ruhát vegyetek.. - mondtam, és hát.. elég hülyén hangzott.

• Tom, mi van veled? - nevetett fel Sophie.

*Sophie sz.sz.*

Sejtettem mire gondol Tom.. hogy miért akarja, hogy a koncira szép ruhát vegyünk.. és hát.. boldog vagyok már a gondolattól is.

• Olivia, mehetünk vásárolni? - kérdeztem, miközben bekopogtam a fürdőszobába.

• Igen, már itt is vagyok – nyitotta ki az ajtót – indulhatunk – mosolygott, és vidáman belelépett a cipőjébe.

• Mitől van ilyen jó kedved? - nevettem.

• Hát.. itt haggyuk a fiúkkal a kicsiket.. kíváncsi vagyok hogy fognak boldogulni..

• Igaz – nevettem tovább, majd elindultunk.

• Ehhez mit szólsz? - kérdeztem, miközben felemeltem egy csillogós koktélruhát.

• Ilyet? - kérdezte – azt hittem sima csőgatyát, és felsőt keresünk..

• Egyszer vehetünk fel valami extrémebbet.. elvégre ez az első koncert, amin én is itt vagyok négy év után.. - hoztam fel egy okot.

• Igaz – bólintott mosolyogva – oké, felpróbálom.. te meg egy lilát – dobta felém, majd bevonultunk a fülkékbe.

• Mint két tojás – lökdöstük egymást a tükör elé.

• Igen – nevettünk, majd indultunk, hogy a kiegészítőknél is körbenézzünk...

*A koncert előtti órák..*

*Tom sz.sz.*

• Bill.. gondolom tudod, hogy mire készülök.. - mondtam, mikor csak ketten voltunk a stúdióban.

• Azt hiszem.. még soha nem voltál ennyire szétszórt.. szóval valószínűleg tudom.. - mosolygott.

• És szerinted jó ötlet? - kérdeztem bizonytalanul.

• Abszolút. - veregette meg a vállam.

• Remélem minden jól sikerül.. de megkérhetlek valamire?

• Persze – bólintott, majd kíváncsian várt, hogy mit fogok mondani.

• Szóval az.. - kezdtem, majd elmagyaráztam mindent...

• Sziasztok emberek! - köszöntötte Bill a mikrofonban a tomboló közönséget – örülök, hogy ennyien eljöttetek, és hogy ennyi idő után még mindig kitartotok mellettünk.. - mondta, de a sikítozás miatt szünetet kellett tartania. A rajongók egy pillanatra elhallgattak, hogy levegőt vegyenek, Bill pedig ezt kihasználva folytatta – ma két különleges meglepetéssel is készültünk, reméljük, örülni fogtok nekik! - majd intett nekünk, hogy kezdhetjük a zenélést. Egymásra néztünk, bólintottunk, majd vártuk, hogy Gustav elkezdjen dobolni. Nem nagyon értettem, hogy mi az a két meglepetés, mert én csak egyről tudok, de inkább nem is gondolkoztam rajta, hanem a megfelelő pillanatban gitározni kezdtem..

A tizenvalahanyadik dal után összenéztünk Billel, én pedig abbahagytam a zenélést, és biccentettem Georgnak és Gustavnak, akik csak értetlenül néztek egymásra.. na igen, őket elfelejtettük értesíteni a meglepetésről..

• Most jön az első meglepetés.. gondolom nem hallottátok még sokszor Tomot énekelni igaz? - kérdezte Bill, mire ujjongás tört ki, és igeneket ordítottak – na igen.. ez lesz az első meglepetés első része.. - mondta, majd átadta a mikrofont.

• Kösz Bill.. - vigyorogtam az öcsémre, majd visszafordultam a közönséghez – Hogy vagytok skacok? Na.. remélem nem fog sokként érni, ami most fog történni – nevettem fel, mire néhányan az első sorban állók közül olvadozni kezdtek. - Mit szóltok, ha most az 1000 Meere jön? - kérdeztem, majd újra sikítozni kezdtek. Néha nem is értem, hogy hogy nem fáj a torkuk.. - ez a dal úgy tudom Olivia a kedvenced, ezért választottam ezt. Tehát emberek, ezt a dalt Oliviának ajánlom, aki ott ül – mutattam a VIP-részlegre – remélem örülsz neki! - mondtam, majd bólintottam. Bill is fogott a kezében egy mikrofont, de inkább a háttérbe húzódott, hogy érvényesülhessek. Mutattam Gustavnak és Georgnak, hogy nincs semmi extra, csak kezdjék játszani az 1000 Meere-t. Gustav elkezdte, Georg pedig fokozatosan csatlakozott.

„ Die Straßen leer,ich dreh mich um
Die Nacht hat mich verloren
ein kalter Wind die
Welt erstarrt
die Sonne ist erfroren
Dein Bild ist sicher ich trag's in mir
über 1.000 Meere zurück zu dir
zurück zu uns
wir dürfen unseren Glauben nich verlieren -
Vertrau mir... „

A végére Olivia bekönnyezett, így újra ránéztem a fiúkra, akik lassan elhalkultak. Feltúrtam a zsebeimet, és a markomba fogtam az apró dobozkát.. Kivettem a kezemet, de nem mutattam meg a nézőknek, hogy mit tartok benne.

• Olivia.. feljönnél a színpadra? - kérdeztem, Bill pedig már rohant is, hogy feltuszkolja. Sophie is vele jött, de ő megállt a színpad szélén, és onnan nézte az eseményeket. Mikor Olivia odaért hozzám lassan letérdeltem, majd kinyitottam a dobozt – Olivia, hozzámjössz feleségül? - kérdeztem, mire mindenki lélegzetvisszafolytva várta a választ. Olivia könnyei újra kicsordultak, majd a nyakamba borult.

• Igen.. Igen, igen! - válaszolta boldogan, majd megcsókolt, mire kitört az ujjongás és a tapsvihar.

• Ne haragudjatok, hogy megtöröm eme csodálatos pillanatot.. - kezdett bele Bill néhány perc után – de.. Sophie, idejönnél kérlek te is? - kérdezte, miközben Sophiera nézett – ne haragudj, hogy meg kell kérdeznem.. de mi a kedvenc számod? - mosolygott.

• A.. - mondta meglepetten – a Zoom..

• Rendben. - bólintott mosolyogva, majd a srácokra nézett – számítok rátok – kacsintott, ők pedig újra zenélni kezdtek.

“Is there anybody out there
Walking alone
Is there anybody out there
Out in the cold
One heartbeat
Lost in the crowd
Is there anybody shoutin’ what no one can hear
Is there anybody drownin’ pulled down by the fear
I feel you
Don’t look away ..”

• Most pedig.. - mondta, mikor vége lett a dalnak – Sophie Wilson – mondta mosolyogva – hozzám jössz feleségül? - kérdezte, miközben elővette a gyűrűt. Sophie először nem szólalt meg, a nézőtér pedig ugyanúgy elnémult, mint mikor én kértem meg Olivia kezét.

• Igen! - kiáltotta Sophie, mikor megtalálta a hangját – Igenn.. - mondta sírva, miközben szorosan megölelte Billt..

• Dupla csókoot!! - kiabált be valaki, mire mindnyájan kántálni kezdték. Összenéztünk, majd bólintottunk. Én Oliviát, Bill pedig Sophie-t csókolta meg. Mindenki újra felsikított, majd elkezdődött a vakuvillogások áradata..

93.Rész 1000 Meere..

Köszönöm a komikat, bocsi, hogy eddig nem hoztam a részt.^^

• Iza! - öleltem szorosan magamhoz. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy megtalálták, és hogy ő valóban az én lányom.

• Apa.. - fúrta a fejét a pólómba.

• Nagyon aggódtam.. - suttogtam – köszönöm, hogy megtalálták – mondtam hálásan a rendőrnek.

• Ez a dolgunk – mosolygott, majd kiment.

• Hazamenjünk? - kérdeztem Izától, miközben még mindig szorosan öleltem. Éreztem, ahogy bólint, ezért felvettem, és úgy vittem.

Joe és Luke mosolyogtak, én pedig biccentettem nekik, majd hazamentünk.

• Iza.. - rohant elém Olivia, majd kikapta a kezemből Izát – Minden rendben van kicsim? Tom, te meg miért vigyorogsz? - nézett rám szemrehányón – tudod te min mentem keresztül az elmúlt órákban? - kérdezte vörös szemekkel.

• Tudom.. én is ugyanúgy végigéltem..de van egy jó hírem – mosolyodtam el – Iza az én lányom – mondtam boldogan.

• Hogy értve? Azt hittem, hogy mindvégig így gondoltuk. Még ha nem is a te véred..

• Erről beszélek – szóltam közbe vidáman – az én vérem.

• Mi? - zavarodott össze – nem értem.. honnan veszed?

• Volt egy DNS teszt és.. áh, mindegy bonyolult. A lényeg, hogy biológiailag is az én lányom – öleltem meg kettőjüket.

• Hiszen ez.. - kapkodott levegő után – ez nagyszerű! - ölelt vissza.

• Egy valamit nem értek.. - jutott eszembe.

• Mit?

• Hogy ki vitte el Izát..

• Tényleg.. most viszont.. csak az érdekel, hogy itt van, és hogy nincs baja – mondta megkönnyebbülten.

• Szólok Billéknek.. - mondtam, majd átcsengettem hozzájuk.

• Tom – mondta gondterhelten Bill – megtalálták?

• Igen – mondtam sugárzó boldogsággal – gyertek át..

• Egy perc.. - válaszolta, majd eltűnt. Visszaballagtam a házba, és leültem a kanapéra.

• Tom.. van valami gond? - jött ki a szobából Olivia.

• Olyan.. furcsán érzem magam..

• Hogy értve? - aggódott.

• Nem tudom.. csak.. - kezdtem, de nem tudtam kifejezni magam, ezért inkább hagytam.

• Tom.. - ült le mellém Olivia. - nincs miért aggódnod. Iza itt van, és semmi baja – ölelt meg.

• Tudom.. mégis.. - sóhajtottam.

• Itt vagyunk! - jött be Sophie – Hol van Iza?

• Itt vagyok – jött be ő is a szobába.

• Iza! - ölelte meg szorosan, Bill pedig csatlakozott hozzá.

• Mégis mi történt? Ki vitte el? - kérdezte Bill.

• Nem tudjuk – sóhajtott fel Olivia.

• Most nem az a lényeg, hogy megtalálták? - szólt közbe Sophie, még mindig Izát ölelgetve.

• De.. igazad van.

• Sophie, beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem halkan.

• Persze – bólintott, majd letette Izát, és kijött velem az udvarra.

• Szerinted elhamarkodnám a dolgot? Alkalmas ez most? Nem tudom, hogy mit csináljak.. már olyan régóta tervezgetem, de nem tudtam sohasem, hogy mikor van a megfelelő idő... van ehhez egyáltalán megfelelő időpont? Azt hittem, hogy majd ma.. vagy nem tudom.. de aztán közbejött ez az eltűnés.. és nem tudom.. vajon emiatt most Olivia nem tudja, hogy.. - hadartam el a gondolataimat.

• Tom, Tom.. - állított le Sophie – mégis miről beszélsz most? - kérdezte zavarodottan.

• Hát hogy.. - kezdtem, mikor rájöttem, hogy nem érti – megkérem Olivia kezét. - néztem rá.

• Mi? - kérdezte Sophie – tényleg? Komolyan? - ugrott fel izgatottan.

• Ühüm.. - bólintottam kissé bambán.

• Végre! - ölelt meg.

• Hogy-hogy végre? - kérdezte.

• Alig vártam már ezt a napot – mondta fülig érő szájjal.

• Nem értem..

• Semmi – rázta meg a fejét mosolyogva. - mi is akkor most a kérdés?

• Hogy hogy csináljam.. vagy hogy mikor..

• Egyszerű.. amikor a legjobbnak látod az időpontot.. - mondta, majd elgondolkozott – azt pedig, hogy hogyan, azt te tudod a legjobban. - mosolygott.

• Valami ötletet sem tudsz adni? - kérdeztem reménykedve, aztán eszembe jutott valami, de mintha Sophie tudta volna mit akarok kérdezni, rávágta a választ.

• Tőletek az 1000 Meere. - mondta mosolyogva, majd visszament a házba.

92.Rész DNS..

• Tom! Tom! - kiabált Olivia.

• Hmm? - mentem ki a szobából.

• Tom! Eltűnt.. - rohant fel a lépcsőn Olivia zokogva.

• Mi tűnt el? - kérdeztem zavarodottan.

• Eltűnt Iza.. - sírt tovább – Iza.. - rogyott le a földre. Lassan felfogtam mit is mondott, de nem akartam megérteni.

• Iza! - kiáltottam, és reméltem, hogy előbukkan. Feltúrtam az összes szekrényt, az ágyak alá benéztem, kimentem az utcára, de sehol..

• Lia! - jutott eszembe. Lia ott ült az asztalnál, és figyelte, ahogy körbe-körbe rohangászunk.

• Lia, hol van Iza? - guggoltam le elé, hogy egymással szembe legyünk – nem láttad, hová ment?

• Egy bácsi.. - nézett rám, ajkát lebiggyesztve – elment..

• Egy bácsi? - dobbant a szívem. Billt megismerte volna, tehát ő nem lehetett. Egy.. idegen?

• Kérem adják meg, hogy a kislány miben volt az eltűnésekor. - mondta unottan a rendőr, miközben beletemetkezett a noteszébe.

• Kék póló, fehér szürke kockás ing.. azt hiszem fehér szoknya.. és fehér harisnya.. a cipője otthon van.. - válaszoltam.

• Értettem – mondta, majd bevett egy rágót, és csámcsogni kezdett – amint megtaláljuk értesítjük önöket – és elhajtott.

• Ennyit a közbiztonságról – sóhajtottam csalódottan. Mi van, ha történik vele valami? Hogyha nem találják meg? Hogyha.. nem.. elegem van.

• Olivia.. elmegyek megkeresni..

• Nem, inkább én – rohant ki az ajtón, de Liát nem hagyhattam egyedül, ezért nem mentem utána. Már sötét volt, csak az utcán voltak fénysugarak, és amennyi a házakból kiszűrödött az ablakon át..

Órákig ültünk egymás mellett Liával, aki folyton fészkelődött. Nyilván nem értette mi folyik körülötte.. én meg csak bambultam ki a fejemből, és szidtam magamat. Miattam volt.. miattam..

Szólni kellene Billnek és Sophie-nak.. hogy vigyék haza Liát.. hol is a telefon? - néztem körbe. Fáradtan álltam fel, hátha az asztalon van, de nem volt ott. A szekrényeknél sem volt, a konyhában sem. Fáradtan zsebredugtam a kezem, hogy újra visszaüljek a kanapéra, és megtaláltam. A zsebemben volt, mint mindig.

• Halló? - szólt bele Sophie vidáman.

• Eltűnt Iza – mondtam köszönés helyett csüggedten – elvinnétek Liát?

• Mi? - jött az aggódó válasz – mikor?

• Néhány órája.. de kérlek, elviszitek Liát? Már nagyon unatkozik, én pedig nem tudok vele mit csinálni..

• Persze.. ne haragudj, hogy ottmaradt.. nem gondoltam volna hogy..

• Leteszem. - szóltam közbe, majd visszatettem a zsebembe.

Néhány perc múlva újra csörögni kezdett. Fáradtan vettem fel. Ismeretlen szám volt, így azt gondoltam Bill vagy Sophie az.

• Mondtam, hogy nem.. - kezdtem, de közbeszóltak.

• Megtaláltuk a kislányt, kérem jöjjenek érte az őrsre – mondta egy idegen, kemény hang.

• Megtalálták Izát? - könnyebbültem meg. Úgy éreztem, mintha egy mázsás kőt gurítottak volna le rólam..

• Igen, kérem jöjjön be – válaszolta kissé ingerülten, majd letette.

• Tom? - kopogottg be az ajtón Sophie.

• Megtalálták! - nyitottam ki, mire Sophie a nyakamba ugrott.

• Hála Istennek.. Annyira aggódtam! Hol van Iza? És Lia? Lia, gyere ide drágám.. - mondta, majd megölelte.

• Be kell mennem az őrsre.. nemsokára visszajövök.. felhívnád Oliviát, hogy várjon meg itt?

• Nincs itt? - kérdezte csodálkozva Sophie.

• Elment, hogy megkeresse Izát.. - mondtam, majd beültem az autóba, és tepertem a rendőrségre.

• Segíthetek? - kérdezte egy idős hölgy, az információs pultnál.

• Izabella Kaulitzért jöttem.

• Kaulitz? - kérdezte – Á, igen. Egyenesen, második ajtó balra.

• Köszönöm – dobtam oda, majd siettem.

• Állj, állj. Ki maga? - állt elém egy gorillaszerű ember, mint a kidobók.

• A lányomért jöttem, Izabella Kaulitzért – mondtam türelmetlenül.

• Van valami, ami igazolja, hogy az ön lánya? - jött a sekélyes válaszkérdés.

• Már mi lenne, ami igazolná?

• Sajnos nem adhatom át, ha nincs papírja, hogy ön a hivatalos apa.

• Adhatom át? Maga úgy beszél a lányomról, mintha egy csomag lenne – háborodtam fel, de ő csak vigyorgott – akar valami DNS tesztet végezni? - kérdeztem mérgemben, aztán rájöttem, hogy ez nem lenne jó ötlet, mert nem vagyok vér szerinti.

• Igen – vágta rá, mielőtt még visszaszívhattam volna.

• Úgy értem..

• Mostmár nem olyan nagy legény mi? - vonta fel a szemöldökét.

• Látni akarom a lányomat.

• Én meg a bizonyítékot, hogy maga az apa. Tessék – nyújtott át egy fültiszító szerű pálcikát.

• Mit csináljak ezzel? - kérdeztem értetlenül.

• Tegye be a szájába – mondta – nem valami kellemes, de így megtudjuk, hogy ön e az apja.

• De én.. - mondtam, de odahívott egy másik gorillát, ő pedig elment vizsgáltatni.

• Te vagy az apa, haver? - kérdezte a maga fura módján barátságosan.

• Igen.. mármint nem a vér szerinti, de én gondoskodom Izáról..

• Milyen színű a szeme?

• Tessék?

• Hát a szeme. A szivárványhártyája milyen színű?

• Barna. Mogyoróbarna, ha pontosabb akarok lenni.

• Bemehetsz – válaszolta, majd nagyra nyitotta az ajtót.

• Beengedsz? - kérdeztem aggódva.

• Be. Hogyha egy idegen pali lennél nem tudtad volna rávágni rögtön. Te vagy az apja, szóval menj. Már így is fél, mert kettesben van a rendőrfőnökkel – vigyorgott – nyugtasd meg, aztán vidd haza.

• Köszönöm.. Joe – olvastam le a névtábláját, ami fel volt tűzve a ruhájára. Biccentett, majd beengedett.

• Hé-hé – állított meg az első pasas. Megfogott a vállamnál, és nem engedett tovább.

• Hagyd már Luke, ő az apja – vetette oda Joe.

• Tudom – mondta.. Luke.

• Tessék? - kérdeztem.

• A DNS is bizonyíja. De úgy gondoltam, hogy.. - elővett egy noteszt, és egy tollat – adsz egy autogrammot Tom – mondta elpirulva, amin finoman szólva meglepődtem. Egy gorilla elpirul?

• Tom? Honnan tudod? - kérdeztem.

• Te vagy Tom Kaulitz, nem igaz?

• De.. de hát..

• Kapok egy aláírást?

• Persze – bólintottam, majd miután aláírtam felröhögtem. Elég komikus volt..

• Köszi – mondta – és itt vannak a DNS eredmények is – nyomott a kezembe néhány lapot – nem értem.. mert az újságban azt írták rólad, hogy az nem a te lányod.. viszont a DNS szerint vérszerintik vagytok. Miért tagadod le a saját lányod? - csóválta a fejét.

• Mi? - értetlenkedtem. - az.. én lányom? Tényleg az enyém? - kérdeztem, majd bámulni kezdtem a papírt. Nem nagyon értettem a különféle grafikonokat, de egy szót megértettem. Pozitív.

Tehát.. ő az én lányom? Nem Marké?

91.Rész Tom und Olivia.

• Sophie! - szólt bele Olivia a telefonba.

• Mi az? - kérdeztem, mert a hangja.. kétségbeesett volt.

• Mit csináljak? - csuklott el a hangja, majd sírni kezdett.

• Hol vagy most?

• A régi házamban..

• Mindjárt ott leszek! - mondtam, majd letettem a telefont, és rohanni kezdtem.

• Olivia, mi történt? - kérdeztem. Maga elé meredve ült, kezében egy kispárnával, amit átölelt.

• Nem tudom mit tegyek.. - mondta, de nem nézett fel – Mi lesz, ha Tom.. elhagy? Ha megcsal? Ha itthagy valaki szebb, csinosabb, híresebb nőért? - folytatta, de a könnyeit eddig sikeresen visszatartotta. Odaültem mellé, és átöleltem a vállát.

• Hogy jut ilyen eszedbe? Tudod, hogy Tom téged szeret, hogy nem kell neki más.. hogy teljesen feleslegesen aggódsz..

• Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Folyton kórházban fekszek, mert elbotlok, mert megkéselnek, mert rámküldenek mindenféle gorillát.. hogy fóbiás vagyok, hogy Tom..

• Ne folytasd Olivia – hallgattattam el – ne mondj ilyeneket. Ezekkel semmi baj nincs. Mindenkinek megvan a saját hibája. Nem kell ilyenek miatt aggódnod. Tomról pedig annyit, hogy maximálisan meg kellene bíznod benne. Egy kapcsolat lényege a kölcsönös bizalom.

• Tudom – hajtotta le a fejét – de eszembe jutott a régi éne.. amikor összefeküdt fűvel-fával, aztán eldobta őket..

• Hány éve van már veled? - kérdeztem kissé ironikusan.

• Azt hiszem.. két hét múlva lesz öt év..

• Látod? Hogyha olyan lenne még most is, mint régen, már rég nem lennétek együtt – mutattam rá a lényegre – ráadásul ott van Iza és.. - folytattam volna, de ezúttal Olivia vágott közbe.

• Éppen ettől tartok leginkább.. hogy csak azért van velem, mert Iza itt van, mert nem akarja itthagyni..

• Felejtsd el ezt az egész baromságot! - emeltem fel a hangom, és felpattantam, mire összerezzent – nem is értem, hogy jutottak eszedbe ezek a dolgok. Olivia, felejtsd el ezeket a badarságokat! - mondtam határozottan, majd visszahuppantam az ágyra.

• Rendben – sóhajtott – legközelebb majd nem fárasztalak a magángondjaimmal – mondta halkan.

• Lia, tudod, hogy nem úgy értettem..

• Lia? - kérdezte meglepetten.

• Jaj.. - jutott eszembe - bocsi.. csak úgy.. jött magától. Szóval én csak nem szeretném, hogy felesleges dolgok miatt emészd magad..

• Ezek neked felesleges dolgok? Mikor Tom éjszakára kimarad, mert stúdióban vannak, mindig eszembe jut, hogy mi van, ha más lányokkal alszik?

• Ostobaság.. - mondtam, de Olivia aggálya kezdett átragadni rám is.

• Sophie, ne mondd, hogy neked ez sosem jutott eszedbe. - vonta fel a szemöldökét.

• Nem, nekem sosem voltak ilyen aggodalmaim. Mindig tudtam, hogy Bill nem olyan, hogy egyszerűen eldobjon magától.. Néha voltak kisebb-nagyobb veszekedések, de ezek mindig csak erősítették a kapcsolatunkat. Nem aggódtam olyanok miatt, hogy azalatt az idő alatt, míg össze vagyunk veszve más lányokkal van, mert tudtam hogy ugyanúgy szeret, mint én őt, és csak azért veszekszünk, mert aggódunk egymásért – hadartam el. Olivia nem válaszolt, csak bólintott, és kiment telefonálni. Remélem Tomot hívja fel..

*Tom sz.sz.*

• Nem, Iza, azt nem szabad megenni.. Lia, gyere ki a szennyeskosárból.. - kapkodtam a fejem, majd megcsörrent a telefonom.

• Halló? - szóltam bele, majd letakartam a tenyeremmel, és rászóltam a kicsikre – gyertek ide.. Lia, Iza, üljetek le szépen, és egyétek meg a.. rántottát..én csináltam – mondtam büszkén.

• Pfuj – szaladt ki Iza száján, de azért engedelmesen odament Liához, majd kart-karba öltve leültek az asztalhoz, és kortyolgatni kezdték a narancslevüket.

• Halló? - szóltam bele újra.

• Tom.. - hallottam meg Olivia hangját.

• Olivia, hol vagy? - aggódtam, majd megláttam, hogy Lia és Iza egymást dobálják a tojással. Felsóhajtottam, és hagytam, hogy érvényesüljenek a gyerekkorukban – mikor jössz vissza?

• Tom, beszélnünk kellene.. - mondta, majd nyelt egyet. Sosem szerettem ezt a hangot..

• Hazajössz? Most itt van Iza és Lia is..szóval nem tudok elmenni.

• Persze.. már itt vagyok mögötted. - mondta, én pedig megfordultam. Olivia ott állt előttem, és furcsán nézett rám.

• Tom.. mondd meg őszintén.. - kezdett bele, de néhány pillanatig elhallgatott, hogy a gyerekek ne figyeljenek rá – meg.. - dadogott – megcsaltál? - nézett rám.

• Hogy mi? - kérdeztem csalódottan..

• Tegnap..

• Láttad Amandát, igaz?

• Igen – bólintott – ugye.. nem volt..

• Olivia.. - mondtam sóhajtva – ha tudnád mi folyik itt.. - suttogtam, majd megráztam a fejem – kérlek vigyázz Liára, Sophie és Bill elmentek valahova. Felmegyek pihenni. - mentem fel az emeletre.

Mit tegyek? Igaza volt Billnek.. Amanda tényleg egy vipera.. miért teszi ezt velünk? Miért nem hagy békén bennünket? Miért?

Hiszen amikor megismertem annyira kedves és buzgó volt.. most miért olyan mint egy.. útszéli?

Kelleti magát, mikor tudja, hogy Oliviát szeretem, hogy van egy.. még ha nem is vér szerinti, de akkor is közös lányunk.. miért nem hagyja, hogy boldogok legyünk? Tisztán emlékszem egy mondatára, amit még a repülőn mondott..

• Tudtad, hogy nagyon szép mosolyod van? A tiéd a második legszebb a világon – nevetett.

Olyan..kislányos volt.. bájos.. hogy változhat meg ennyire valaki? Ráadásul a hátrányára?

Valamit muszáj tennem, különben tönkre fogja tenni az életemet.. az életünket..

90.Rész Mark..Temetés..

Bocsánat a rövid és unalmas részért, de hulla vagyok, egész nap kint voltam, úsztam, fürödtem, hajatmostam etc. és kemény 5 órát aludtam, szal ne várjatok tőlem nagy csodát. ésés. hnap osztkir.ottalvos. szal hnap nem lesz rész.

neutáljatok.^^

• Halló? - szóltam bele, mikor csörgött a telefon.

• David vagyok.. - a hangja szokatlanul letört volt.

• David! Figyelj, tudom, hogy ma próba meg minden, de nem lehetne elhalasztani? Most nagyon.. nincs hozzá kedvem és..

• Ma nem érek rá – mondta gyászosan – temetésre megyek.

• Kiére? - kérdeztem, aztán rájöttem, hogy ilyet nem illik kérdezni. De ki lehet olyan ember, aki képes volt elviselni Davidet, és David is viszontszerette? David és a szeretet?!

• Markéra. - mondta, mire úgy éreztem, elnehezednek a lábaim, és muszáj volt leülnöm.

• Hogy-hogy Mark? De hiszen..

• Meghalt – tette le a telefont, és érződött, hogy lassan depressziós lesz..

• Ki volt az? - jött be Sophie, kezében egy tányérral.

• David.. - sóhajtottam – ma elmarad a próba..

• Ezt is megéltük.. - vonta fel a szemöldökét.

• Meghalt Mark. - mondtam szárazon, majd elfordítottam a fejem. Igaz, nem bánt szépen Oliviával, sőt egyenesen kegyetlenség volt az, amit tett, de mégis.. meghal egy ismerős...

• Mi? - nézett rám tátott szájjal Sophie, miközben kicsúszott a kezéből a tányér.

• Azt hiszem el kellene mennünk a temetésre.. - mondtam, majd kíváncsian vártam a reakcióját.

• Igen. - bólintott – addig.. megkérem Oliviát, hogy vigyázzon Liára.. Nem hinném, hogy ők el szeretnének jönni.

• Bill, haza kell mennem.. itt nincs egy ruhám sem.. - mondta Sophie, miközben felvette a kabátját.

• Mi? Akkor elmegyünk venni – válaszoltam, majd az órámra néztem – van még időnk.

• Nem – rázta meg a fejét – nemsokára jövök! - rohant ki az ajtón. Haboztam, hogy utánamenjek-e, de nem mentem. Felballagtam az emeletre, és leültem Lia mellé.

• Hogy vagy kicsim? - kérdeztem.

• Apa.. - nézett rám. A szívem megint hatalmasat dobbant, mint mindig, amikor csak megszólal. Nem is tudja, mekkora örömet okoz ezzel..

• Mi az? - kérdeztem halkan.

• Anya? - nézett körbe a szobában, hátha felbukkan valahol.

• Nemsokára visszajön. Lia, van kedved Olivia nénivel lenni egy kis ideig? - kérdeztem. Néhány percig csak nagy szemekkel nézett rám, majd komoly fejjel bólintott.

• Olivja – sejpített, majd megölelt – apaa.. - elmosolyodtam, majd én is megöleltem. Néhány napja még csak egy családom volt, ma pedig már kettő.. nem volt időm, hogy felkészüljek erre, de.. jó ez így. Boldog vagyok.

Becsöngettünk Oliviához, de Tom nyitott ajtót.

• Apa? - kérdezte bizonytalanul Lia, miközben hol rám, hol Tomra nézett. Tommal összenéztünk, és elmosolyodtunk, de nem magyaráztuk el neki.

• Tom, itt maradhat néhány órára Lia? - kérdeztem.

• Persze. Iza is itt van.. Olivia elment valahova.. - sóhajtott szomorúan.

• Miért? Mi a hézag? Összevesztetek?

• Nem tudom.. tegnap is olyan furcsán viselkedett.. ma pedig amint felkelt elment.. el sem mondta hogy hová megy.

• Volt valami tegnap?

• Nos.. itt volt Amanda..

• Mi? - döbbentem meg – Mit keresett itt?

• Csak.. - habozott – itt volt. Nem történt semmi olyan, ne vágj már ilyen képet! - szólt rám.

• Olivia meglátta, mikor itt volt?

• Nem, még azelőtt elment, hogy megjöttek volna.. szóval tényleg nem tudom mi történhetett.

• Majd.. megkérdezem Sophie-t.. hátha ő tudja.. most megyek.. el kell készülnöm. Biztos nincs semmi komoly baj Tom – veregettem meg a hátát – majd estefele jövök Liáért – mosolyodtam el, majd elköszöntem tőlük, és visszamentem.

89.Rész Zsarolás..

Sziasztok.^^mivel olyan szépen kértetek - és mivel holnap van ballagás, aztán találkozok bnőmmel, aztán buliii, szóval lehet hogy hnap nem tudok hozni - hoztam még egyet ma.^^

és. '89.. kinek mi jut róla eszébe?:D

nos.nekem 1989. az ikrek születési dátuma.^^ wííí.^.^

na jólvan, nem dumálok tovább.

Köszönöm a komikat.^^

• Bill, te sem tudod hol van Olivia? - kérdeztem – kezdek aggódni..

• Ne félj, biztos nincs baja..

• De régen is mindig telefonált, ha késett.. és..

• Ne aggódj.. - mondta Bill, de látszott rajta, hogy őt is aggasztja.

• De aggódom.. mégis mi van, ha tényleg történt vele valami? - szörnyülködtem, és már láttam magam előtt, ahogy száguldanak a mentősök, a rendőrség, hallottam, ahogy szirénáznak..

• Te is hallod? - kérdezte Bill, mire visszazökkentem a valóságba.

• Mit? - néztem körül.

• Ezt a.. szirénázást..

• Mi? - döbbentem le, majd kirohantam az utcára, hátha meglátom, bár reménykedtem benne, hogy csak képzelődök. De nem.. ott suhant el előttem, épp mikor átléptem a küszöböt..

• Bill.. - mondtam, és igyekeztem nem sírni, elvégre Lia a szomszéd szobában alszik.

• Megkeressük.. először.. - mondta, majd elhalgatott, és mereven bámulni kezdett egy pontot a hátam mögött. Hunyorított, majd ellazult az arca, és elmosolyodott.

• Mondtam, hogy nincs miért aggódnod – ölelt meg, mire megfordultam.

• Olivia! - kiáltottam boldogan.

• Szia Sophie, nem jössz át hozzánk? - kérdezte, nekem pedig eszembe jutott, hogy Amanda még mindig Tom szobájában szobrozik.

• Inkább.. te gyere át.. - mondtam gyorsan, majd betuszkoltam a lakásba.

• Szervusz Izabella.. - simogattam meg a haját, majd Oliviára néztem – hol voltatok eddig? Halálra aggódtam magam.. - sóhajtottam.

• Csak sétáltunk egyet.. gyakran szoktunk, mikor ilyen jó idő van..

• Értem.. kérsz valamit? - kérdezte Bill, mire Olivia megrázta a fejét.

• Iza, te kérsz valamit? - guggolt le Bill Iza mellé, aki bólintott.

• Kérek szépen.. - sejpítette, akárcsak Lia.

• Gyere, keresünk valamit – fogta meg a kezét, majd kimentek a konyhába.

• Olivia, összevesztetek Tommal? - tértem rá a lényegre, mikor Bill hallótávolságon kívül került.

• Nem tudok róla.. mondott valami ilyet? - kérdezte aggódva.

• Nem.. csak kíváncsi voltam.. azt hittem... - akadtam meg, de gyorsan kitaláltam valami mást – hogy azért késel ennyit..

• De hiszen mondtam, hogy csak sétáltunk – nevetett fel, én pedig igyekeztem vele nevetni.

Akkor miért volt ott Amanda?!

*Tom sz.sz.*

Fáradtan feküdtem az ágyon, miközben Amanda engem bámult. Szinte csorgott a nyála. És Bill még azt hiszi, hogy nem tudom milyen.. pedig ha tudná mit csinált..

• Meddig fogsz még ott feküdni? - nyavalygott.

• Amíg el nem mész – jelentettem ki szárazon, de nem néztem rá – Olivia mindjárt hazaér, és nem szeretném ha itt találna.

• Menjek el? - kérdezte tettetett szomorúsággal. Szánalom..

• Igen – bólintottam.

• Nem is akarsz szórakozni? - mászott be mellém az ágyba, mire kipattantam belőle.

• Menj innen, elegem van belőled! - kiabáltam.

• Pedig annyira kívánlak.. - húzta fel a szoknyáját.

• Nem érdekelsz – fordítottam el a fejem.

• Nem úgy látom – nyugtázta magában elégedetten, majd odajött mellém, és simogatni kezdett – ne legyél ennyire rosszkedvű.. amiről nem tud, az nem fáj neki..

• Menj el innen.

• Ejnye.. hát szabad így beszélni egy olyan emberrel aki.. - mondta, de közbevágtam.

• Aki megzsarolt?!

• Nem.. ez túl erős szó.. mondjuk inkább úgy, hogy ajánlatot tettem.

• De csak a te javadra.

• Na és? - vonta meg a vállát – az éppen elég.

• Hogyha nem mész el innen egy percen belül kihívom a rendőrséget zaklatásért – sziszegtem.

• Tudod, hogy az rajtad nem segít – nézett hátra, miközben kilépett az ajtón. Fáradtan dőltem le ismét az ágyra, és megvártam míg Olivia hazaér Izával..

*Olivia sz.sz.*

• Sophie, megyek... Tom már biztos aggódik – mosolyogtam – Iza, gyere hazamegyünk – szóltam ki a konyhába.

• Biztos? Mármint.. Olivia.. - kezdett bele, de nem folytatta – majd beszélünk – Tudtam, hogy valamit elhallgat előlem, de nyilván elmondja majd, ha jónak látja..

• Szia Bill bácsi, szeretlek téged – mondta, miközben nagy szemekkel Billre nézett – Sophie néni, legközelebb téged is megismerlek – mondta, miközben nevetve kinyújtotta a nyelvét – jó éjszakát! - köszöntünk el, majd kimentünk.

• Mit keres ő itt? - futott át az agyamon, mikor megláttam, ahogy Amanda kilép a házunkból.

• Anya, nem megyünk? Apa már biztos hiányol – rángatta meg a ruhaujjam Iza.

• Persze.. gyere – mosolyodtam el. Hiába.. a gyerekeknek nem szabad tudniuk az ilyen dolgokról...

88.Rész Veszekedés..

*Bill sz.sz.*

• Ne izgulj.. - szorítottam meg a kezét Sophie-nak, mikor Tomék háza előtt álltunk. Csengettem.

• Jövök! - hallottuk a bátyám hangját, majd kinyitotta az ajtót – Á, szia Bill és.. - akadt meg mondat közben, mikor meglátta Sophie-t.

• Valamit el akarunk mondani.. - kezdett bele Sophie, Tom viszont szájtátva bámult ránk.

• Mégis..mikor? Mármint.. hogyhogy én nem tudok róla? - kérdezte, de beengedett minket.

• Nem kell mindenről tudnod.. - mosolygott Sophie, majd segített Liának, hogy ne bukjon fel a küszöbön.

• Tudja? - tátogott Sophie-nak Tom, miközben azt hitte, hogy nem látom.

• Igen, tudom – válaszoltam.

• Áh.. - ült le Tom a kanapéra – na, mit jelentetek be?

• Hogy.. újra együtt vagyunk..

• Igen, veszem észre.. - vigyorgott.

• És bejelentjük a sajtóknak, ugyanis történt ma egy kis.. bibi.. - mondtam, majd elmeséltem.

• Amanda? - kérdezte csodálkozva – miért balhézott volna?

• Mert egy.. - mondtam volna hirtelen, de elhallgattam – semmi.

• Nem-nem.. - rázta meg a fejét Tom, miközben tincsfonatai ide oda repdestek – mondjad csak.

• Mert egy hisztis liba, aki mindenbe beleüti az orrát, aki csak a hírnév miatt van velünk. Nem értem, hogy hogy nem veszed észre, milyen ő valójában? - vágtam a fejéhez, mire Tom elképedt.

• Hogy mondhatsz ilyet róla?

• Tom, nem tudod hogyan viselkedik, mikor nem vagy a közelben. Olyan mint egy..

• Ne mondj ilyet róla.

• Mégis miért véded? Megértem, hogy szerinted kedves, aranyos és megértő lány, de előbb-utóbb észre kell venned, milyen is valójában. Nem engedhetsz közel magadhoz ilyen embereket.

• Bill, megkérnélek, hogy ne atyáskodj felettem! Amúgy is én vagyok az idősebb – fintorgott – nem kell, hogy elvállald Gordon szerepét.

• Tom.. - kezdtem bele – tudod, hogy csak neked akarok jót..

• Akkor ne üsd bele az orrod, a dolgaimba! - mondta, majd feltrappolt az emeletre. Sophie ezidáig mellettem állt, és tátott szájjal hallgatta az imént lezajlott veszekedésünket.

• Felmegyek, beszélek vele – sóhajtottam.

• Nem, inkább majd én – állított meg Sophie, majd felment Tom után.

*Sophie sz.sz.*

• Tom, bejöhetek? - kérdeztem, miközben bekopogtam.

• Nem – jött a gyors és tömör válasz, de nem törődtem vele. Benyitottam, majd megdermedtem.

• Te meg mit keresel itt? - döbbentem le.

• Te? - vonta fel a szemöldökét, miközben szeme szikrákat szórt – te mit csinálsz itt? Az addig oké, hogy elvetted tőlem Billt, de még Tomot is meg akarod kaparintani magadnak?

• Én? Én legalább nem használom ki őket, mint te – vágtam hozzá – mégis mit képzelsz te magadról, hogy ilyeneket feltételezel rólam? Száljj már magadba, és nézd meg hogy nézel ki!

• Mi bajod? Nem szereted azokat a lányokat, akik szebbek nálad? Vagy akiknek jobb a stílusuk és nem olyan kis.. - jött oda hozzám, majd mutató és hüvelykujja közé fogta a ruhám szélét – ágrólszakadtak, mint te? - vigyorgott.

• Elegem van belőled. Tom, hol van Olivia?

• Nem tudom – vonta meg a vállát.

• Együtt vagytok nem? Hogy lehet, hogy nem tudod? - háborodtam fel. Amanda már így is eléggé felhergelt, most meg Tom a nemtörődöm válaszával – nem is aggódsz érte? Tudod milyen Olivia.. még a végén bajba kerül.. és mi lesz Izával? Már nem is szereted őket? - kérdeztem, miközben éreztem, ahogy a harag és a csalódottság könnyei leperegnek az arcomon.

• Sophie.. - nézett fel Tom – most menj el.. - kért meg, mire visszamentem Billhez.

• Nem értem.. - kezdtem bele, mikor leértem – olyan furcsán viselkedik..

• Elegem van – jelentette ki Bill, majd átment a szomszédba, vagyis haza.

• Gyere Lia – fogtam meg mosolyogva a karját, majd mi is mentünk..

87.Rész Állatkertben..

Köszönöm a komikat.^^

• Bjill.. - ismételte újra, és az egyik bódéra kezdett mutogatni, ahol jégkását árultak. Egyikünk sem tudott a meglepettségtől még csak megszólalni sem, de Bill hamar összekapta magát, és leguggolt Liához.

• Ha még egyszer kimondod, veszek neked – alkudozott, mire Lia újra megszólalt.

• Zopii.. - mondta, de ezúttal rám nézett. Az örömkönnyek a torkomat mardosták, de nem akartam elsírni magam, ennyi ember előtt.. a végén még Lia is félreértené, és azt hinné rossz dolog, hogy megszólalt.

• Végre – kaptam fel, majd szorosan magamhoz öleltem a lányomat – végre beszélsz.. - mondtam, és szabadon engedtem néhány elkóborolt könnycseppett – ezt.. neked köszönhetem.. - tettem le Liát, majd megcsókoltam Billt – igazán köszönöm..

• Nem tettem semmit.. - mondta Bill – egyszerűen csak.. mind a ketten szerettük Liát.. nyilván most is érzi, hogy milyen boldogok vagyunk – mosolygott.

• Igen – bólintottam fülig érő szájjal – most pedig.. tartsd be az ígéreted, és vegyél Liának jégkását. De vigyázz, hogy ne igya túl gyorsan, mert nagyon hideg.. - figyelmeztettem, de már el is tűntek.

• Pasik.. - sóhajtottam, majd követtem őket. A boldogságom határtalan volt, azt hittem a napomat semmi és senki sem ronthatja el.

Viszont a Baj, ott állt Bill mellett, és tette a dolgát. Balhézott.

• Ki ez a gyerek? Mégis mit jelentsen ez Bill? Mondj már valamit, ne állj ott, mint valami paprika jancsi! - hordta le, miközben ujjal Liára mutogatott.

• Bill? - súgtak össze itt-ott az emberek. Reméltem, hogyha meghúzzuk magunkat, akkor nem ismerik fel, de ez az egész felért egy önkéntes figyelemfelkeltésnek, így esélytelen volt, hogy szabadon megússzuk – szerinted ő Bill Kaulitz? Talán Tom is itt van valahol? - kérdezgette két lány egymástól, miközben ránk bámultak – és ki ez a csaj? Meg az a kicsi? Te, mi van, ha van köztük valami? Figyelj már, én már láttam őt valahol.. mi is volt az az évekkel ezelőtti film amiben Billék szerepeltek? Nem abba volt ez a csaj? - méregettek engem is – mit keres ő itt? Hiszen.. az volt, hogy eltűnt? Valaki még azt is mondta hogy meghalt.. - bámult továbbra is, mire behúztam a fejem, karon ragadtam Billt, aki szorosan fogta Liát, és kimenekültünk az állatkertből.

• Sajnálom.. - kezdett bele Bill.

• Nem a te hibád. Nem is gondoltam volna, hogy még emlékeznek rám..

• Nem, tényleg az én hibám.. Amanda miattam kezdett..

• Amanda? - néztem rá.

Felsóhajtott, és elmesélt mindent. Elmondta, hogy Tom hogyan találkozott vele, hogy hogyan tukmálta rá Tom, miután eltűntem.. azt hiszem a metrón is róla beszéltek azok a lányok..

• Amanda híres? - csúszott ki a számon.

• Azt hiszem elég nagy hírverést okozott neki hogy a „barátunk..” - jelzett idézőjelet a kezével – amúgy meg csak egy egyszerű lány.. - húzta el a száját – és iszonyatos hangulatváltozásai vannak, de hogyha Tom a közelben van mindig teszi a szépet.. - forgatta a szemét.

• Nem akarom megismerni – szögeztem le magamban.

• Azt jól teszed – nevetett fel Bill.

• Lia, hogy érzed magad? - kérdeztem, de nem válaszolt. Az arca ki volt pirulva, és csak most vettem észre, hogy Bill teljesen bebugyolálta, szegény majd megsült. Lehámoztam róla a felesleges rétegeket, majd visszaadtam Bill kezébe.

• Úgy tűnik, csak akkor fog megszólalni, hogyha kedve tartja.. - gondolkoztam – és hogyha te is a közelben vagy.. - mosolyodtam el.

• Emiatt nem kell aggódnod. Mindig melletted, és Lia mellett leszek. Megígérem.

• Köszönöm – bújtam hozzá, majd megcsókoltam.

• Csíízz!! - kiáltotta valaki a hátunk mögül, majd vakuvillanások következtek. Hunyorogva odapillantottunk, Bill pedig elborzadt.

• Újságíró.. - rázta meg a fejét – a rosszabbik fajtából.. - sóhajtott – azt hiszem legjobb lesz, elmondani mindenkinek, hogy visszatértél, mielőtt még ő – bökött a fejével a paparazzi felé – híreszteli szét. Köztudott, hogy a rajongók, és mindenki jobban fogadja, ha személyesen mondjuk el, mintha pletykákból hallanák..

• Mikor? - kérdeztem.

• Minél hamarabb..

• Ma? - adtam ötletet – úgysem csinálunk semmit.. most már..

• Neked jó? - bizonytalonodott el – mert.. nem szeretném, ha kényelmetlenük éreznéd magad.. tudod.. fel kellene készülni rá..

• Jut eszembe, nem kellene szólni a többieknek? Az nem lenne valami jó, és szép dolog, ha ők is úgy tudnák meg, mint a.. rajongók..

• Tényleg.. akkor menjünk előbb Tomékhoz.. tudom, hogy már találkoztatok, de azt még nem tudja, hogy én is találkoztam veled..

• Rendben. Amúgy.. - gondolkoztam el – hogy van Simone? Gordon? Rólatok mindig írnak az újságban, de őket alig-alig említik meg..

• Megvannak.. néha összevesznek, de csak kisebb veszekedések.. de hát.. - mosolyodott el – ilyenek a házas emberek.. Mi is ilyenek leszünk.. - nézett rám csillogó barna szemekkel, amiket Lia is örökölt.

• Mi? - nyeltem egyet.

• Mert.. - nézett újra a földre – nem szeretnéd? - biggyesztette le a száját.

• Nem! Mármint.. nem erről van szó.. tényleg nagyon szeretném.. csak most hirtelen jött – biztosítottam – minden vágyam, hogy együtt legyek veled örökre B.. Bjill.. - gúnyolódtam, de visszatértem a komoly arcomhoz – én is megígérek valamit – jelentettem ki – mindig, és örökké szeretni foglak és soha nem hagylak el – nyújtottam a kisujjamat, hogy megpecsételjük az ígéretet, Bjill arca pedig felderült, és boldogan megölelt.

Neem.. még nincs végee. Ne higgyétek, hogy ennyivel megszabadultok tőlem.;)

86.Rész Bjill..

Köszönöm a komikat.^^

Ezután.. már képtelen voltam elhallgatni előle az igazságot..

• Sajnálom.. - mondtam, és már előre féltem, hogy mit fog szólni..

• Mit? - kérdezte meglepetten, majd egy kicsit távolabb tartott magától, hogy jobban lásson, igaz sötét volt.

• Hogy.. nem mondtam el.. hogy..

• Sophie.. ne ijesztgess – ráncolta a szemöldökét, miközben aggódón továbbra is rám nézett.

• Lia a.. a te lányod – hadartam, hogy minél hamarabb túl legyek rajta. Percekig csak feküdtünk egymás mellett csendben, én pedig nem mertem rá nézni.

• Tudtam.. - mondta, és a hangján érződött, ahogy mosolyog, bár próbált komoly fapofát vágni.

• Hogy.. honnan?

• Én mindent tudok – húzta ki magát büszkén, tovább fényezve az – amúgy is csillogó – egóját – amúgy meg nézz csak rá.. teljesen úgy néz ki, mint én. A sötétbarna haja, a szemei.. az arca.. mintha csak magamat látnám lányban..

• Szóval egyszerűen magadat – vigyorogtam.

• Ez fájt.. - nézett rám szomorúan, miközben átfordult a másik oldalára.

• Na.. - hajoltam úgy, hogy lássam az arcát – tudod, hogy így szeretlek.. te mindent tudsz – duruzsoltam a fülébe.

• Akkor is – durcáskodott tovább, én viszont csak megcsókoltam.

• Haragszol? - suttogtam.

• Igen.

• Melyikért? - kérdeztem.

• Azért, hogy lánynak tituláltál – húzta fel az orrát, én pedig elnevettem magamat.

• Sajnálom – pusziltam meg az arcát – és.. a másikért is haragszol?

• Tudtam, hogy az én lányom – húzta fel a szemöldökét – ennyire azért nem vagyok vak.

• Akkor.. miért nem mondtad? - kérdeztem.

• Mert.. vártam hogy te mondd el – mondta, miközben nyújtózkodott. Kaptam az alkalmon, és csikizni kezdtem.

• Sophie.. - nevetett fel, miközben összerándult – Nee.. - gördült le az ágyról, így mindketten a földön kötöttünk ki.

• Vigyázz.. felébresztjük Liát – mondtam, de képtelen voltam abbahagyni a röhögést.

• Sophie.. - hallgatott el Bill, mire én is. Visszamásztunk az ágyra.

Magunkra húztuk a takarót, bár tudtuk, mit akarunk. Igaz, félő volt, hogy áthallasztik Liához, de most nem aggódtunk emiatt. Bill szorosan magához húzott, csókolt, ahol csak ért, a fejem búbjától a melleimen keresztül végig..a keze a felsőm alá csúszott, és lassan lehúzta rólam. Kibújtam belőle, és igyekeztem halkan lihegni a melegtől. Levarázsoltuk egymásról a ruhadarabokat, és szanaszét dobáltuk a szobában.

• Bill.. - nyögtem, mikor a nyakamat csókolgatta. Mikor majdnem egybeolvadtunk.. nyitódott az ajtó, és Lia nézett álmos szemekkel ránk. Felnézett, majd ugyanolyan fapofával, ahogy benyitott el is ment. Hallottuk, ahogy ásít, letrappol a lépcsőn és bemegy a konyhába. Néhány pillanat alatt eljutott az agyamig, hogy a lányunk éppen ránk nyitott.. és fájdalmas röhögésben törtem ki. Lemásztam Billről, aki csalódottan felsóhajtott.

• Ennyi? - kérdezte halkan, mire sunyin elmosolyodtam.

• Szeretnéd? - kérdeztem, miközben a fejem búbjáig betakaróztam, csak hogy cukkoljam.

• Nos.. - mondta, miközben bebújt mellém – Nem.

Ennyi elég volt. Folytattuk, ahol abbahagytuk, és reméltük, hogy Lia nem hall meg minket..

• Bill.. - simogattam meg az arcát reggel. A fejét a párnába fúrta, haja szétterült a maradék helyen, és békésen szuszogott.

• Hmm? - kérdezte mormotaként, de nem kelt fel.

• Hogy van Brittany? - kérdeztem.

• Hmm..

Felsóhajtottam, majd kimentem a konyhába, hogy összedobjak valami reggelit. A nappalin keresztül vezet az út, így a kanapé mellett haladtam el.

• Lia! - mondtam meglepetten, mikor megláttam, ahogy a kanapén kuporog. Kihoztam a szobából a takarót, és betakartam vele, majd elkészítettem a reggelit. Megterítettem, majd vártam, hogy felébredjenek.

• Hogy-hogy máris fent vagy? - kérdezte ásítva Bill, miközben beletúrt a hajába.

• Neked is jó reggelt – pusziltam meg az arcát – és jó étvágyat.

• Mit is kérdeztél reggel? Hogy.. hogy van Brit? - kérdezte fáradtan, majd mintha áramütés rázta volna meg, kipattantak a szemei – Brittany! Jó ég.. két nap múlva lesz az esküvője..

• Brittany menyasszony? - kérdeztem boldogan – és.. holnapután lesz az esküvője? - mondtam izgatottan.

• Hogy felejthettem el? - botránkozott meg.

• Andreassal?

• Igen – bólintott – Lia! - állt fel az asztaltól, mikor meglátta lányát az ajtóban – jól aludtál picim? - mosolygott rá Bill, ő pedig bólintott – Mit csináljunk ma? - kérdezte, miközben rám nézett.

• Arra gondoltam, hogy.. elviszem Liát állatkertbe.. még nem volt úgysem.. - mondtam.

• Van kedved állatkertbe menni? - mosolygott továbbra is Bill Liára, aki csak nagy szemeket meresztett rá – akkor ezt megbeszéltük – tette le a székre Liát, majd ő is leült.

• Nézd Lia – mutatott rá egy kengurura, aki épp az erszényébe tuszkolta vissza a kicsinyét – Kenguru – emelte fel a nyakába.

• Ott meg egy majom – döbbentem le, mikor odajött hozzám egész közel, és csak a ketrec rácsa választott el egymástól. Csodálkozva álltam, mikor a majom hirtelen kinyúlt, és ellopta az állatoknak szánt csemegét – hé! - szóltam rá, mások viszont csak nevettek.

• Bill.. nézd, ott van egy bazár! - mutattam az egyik kisboltra.

• Megnézzük? - szólt, de már el is indult.

• Ezt próbáld fel – tettem a fejére egy nyuszifület – de aranyos.. - mosolyodtam el boldogan – tessék Lia, itt van neked is – tettem rá is – mint két tojás – vigyorogtam, miközben megcsókoltam Billt.

• Ezért neked is jár – nyomta a fejemre a nyuszifüles hajpántot.

• Bill – nevettem fel, miközben megnéztem magamat a tükörben.

• Bjill.. - gügyögte Lia, miközben nézett ránk nagy szemekkel. Lia? … megszólalt?

Szívesség kérés... fogadtam bnőmnek, hogy a nézettségi száma a Szeretlek című részének meghaladja holnapra a 200-at.. légyszíí.^^ nézzétek meg.(Ł)

Igen, én is szeretlek SoHee.>_<

itt a blog. 

És itt egy nyuszifüles kép Róla.^^

Hogyha esetleg még nem láttátok róla ezt a képet.^^

Nekem ez a kedvencem..*___*

85.Rész Tudtam, hogy szeretsz...

Bocsánatot kérek emoci, de.. nem vámpír..xD

és tőled is IzabellaShinee, hogy Liának van baja..

De. nem komoly.>_<

Köszönöm a komikat.^^

• Gyorsan, hívd már a mentőket! - kiáltott rám Bill, én viszont csak megkövülten álltam ott, és bámultam, ahogy a lányom fuldoklik. Mikor ráeszméltem, mi is történik, Bill már fel is kapta Liát, és rohanni kezdett vele.

• Elviszem kórházba – vetette oda még futás közben, majd olyan gyorsasággal sprintelt az úton, az autója felé, Liát tartva a karjában, hogy még egy olimpikon is megirigyelhette volna.

• Lia! - kiáltottam, mikor valóban elért az agyamig, hogy mitörtént – Lia.. - rogytam le a padlóra, és zokogni kezdtem. Valamennyi idő múlva csörgött a telefonom..

• Ha.. halló? - szóltam bele.

• Sophie, itt vagyok a Központi Kórházban.. tudod hol van? - kérdezte.

• Igen.. azt hiszem..

• Ne aggódj.. Liának nem lesz baja. Várj, elmegyek érted, nemsokára ott leszek! - tette le a telefont, majd újra csendbe burkolózott a lakás. Néhány perc múlva kocsifékezésre rezzentem össze, majd Bill tépte fel az ajtót. Körbenézett, majd meglátott, ahogy a földön kuporgok.

• Sophie, kelj fel – szólt lágyan, mire lassan felemeltem a fejem, hogy lássam Billt – Allergia volt.. úgy tűnik allergiás valamire.. az orvosok nemsokára kiderítik hogy mire.

• Allergia? - nyögtem kétségbeesetten – hogy lehetek ennyire felelőtlen? Te jó ég.. milyen anya vagyok én?

• A.. anya? - kérdezte Bill, mire rájöttem mit mondtam.

• Mi? Ja.. dehogy is.. - próbáltam mentegetőzni, nem túl sok sikerrel.

• Szóval a te lányod.. - gondolkozott el Bill.

• Megmagyarázom.. - siettem, de nem válaszolt. Helyette csak mosolygott.

• Nem szükséges. Megértelek. De.. tényleg nincs miért aggódnod. Most viszont azt javaslom, hogy menjünk vissza, hogy Lia ne maradjon egyedül – fogta meg a kezem, és kihúzott a kocsijához.

• Bill.. tényleg megmagyarázom.. - kezdtem bele újra, mikor már az autóban ültünk.

• Tényleg nem kell – nevetett.

• De én el akarom mondani – mondtam makacsul.

• Hát.. akkor nem tartalak vissza..

• Szóval.. Hazudtam.. Lia az én lányom. A szomszédokkal még nem is találkoztam.. még csak tegnap költöztünk Németországba.. nem hittem volna, hogy máris találkozunk.. ez annyira.. meseszerű.. nem is értem..

• Itt nincs semmi, amit érteni kellene – mosolygott – egyszerűen.. csak élvezd a pillanatot. Carpe Diem*! - idézett fel egy igaz mondást.

• Igazad van.. - bólintottam – Van itt még valami Liával kapcsolatban.. Lia.. nem tud beszélni, mert.. nem kapta meg az apai szeretetet.. vagy valami ilyesmi.. szóval, mielőtt kérdeznéd, nem orvosi dolog, hanem pszichológiai.. - vallottam be.

• Akkor.. itt az idő, hogy legyen apja.. még ha nem is én vagyok az igazi.. - mosolygott halványan Bill, és úgy döntöttem nem világosítom fel a tényekről..ezután az út hátralevő részében teljesen jelentéktelen dolgokról beszélgettünk.

• Lia.. jól vagy kincsem? - öleltem meg szorosan, mikor a nővér kikísérte a vizsgálóból. Bólintott, majd Bill felé nyújtotta apró kezeit, aki megértve, hogy mit akar felemelte.

• Mehetünk haza, vagy bent kell maradnia éjszakára? - kérdeztem a nővértől.

• Nincs baja, egyszerű allergiaroham volt – válaszolta kedvesen – de amint lehet, kérjenek időpontot a pulmonológiára**.

• Rendben – bólintottam, majd Billel együtt hazaindultunk.

• Add csak, majd én viszem – vette át Bill Liát, mikor ötödjére is fáradtan felsóhajtottam a parkolóbamenet.

• Köszönöm – adtam oda – tényleg köszönöm Bill.. ezt az egészet..

• Semmiség – mosolygott, majd átvette Liát, aki azonnal el is aludt.

• Szeret téged – mondtam egy fokkal vidámabban.

• Ennek.. örülök – nevetett fel, majd óvatosan, nehogy felébressze, betette Liát az autóba, majd hazamentünk.

• Hol alszik Lia? - kérdezte Bill otthon.

• Nem tudom.. tegnap velem aludt.. de ha szeretnéd aludhatsz vele..

• Én inkább veled szeretnék – mosolygott kajánul, mire én is elvigyorodtam.

• Akkor Liát lefektetjük a kisszobában.. de két-három óránként biztosan fel fogok kelni, hogy megnézzem.. ezt már megszoktam.. - mosolyogtam.

• Rendben – bólintott, majd bevitte Liát, hogy nyugodtan aludjon.

Mi is lefeküdtünk, fárasztó volt ez a nap, de amint lehunytam a szemem, éreztem hogy képtelen vagyok aludni. Annyi minden történt az elmúlt néhány órában.. hogy túlságosan fel vagyok pörögve.. az agyam egyfolytában kattog, ami lehetetlenné teszi a nyugalomban történő alvást..

• Alszol? - suttogtam Billnek, aki egyenletesen szuszogott mellettem. Nem érkezett válasz. Nem tudom hogy gondoltam, nem tudom miért csináltam.. vagyis tudom, hogy miért, de.. nem akartam tudni róla.. Itt feküdt tőlem néhány centire, és nem érhetek hozzá.. de.. mégis.. Lassan, hogy ne vegye észre föléhajoltam, és lágyan megcsókoltam. Annyira hiányzott már ez, mint etiópnak egy falat kenyér.. csodálatos volt újra a közelemben érezni őt, tudni hogy mellettem van..

• Tudtam hogy még mindig szeretsz – suttogta, és szorosan magához húzott, és visszacsókolt..

*Carpe Diem : Élj a mának!

** Pulmonológia : ahol vizsgálják az allergiát.. vagy vmi ilyesmi.xD

84.Rész Az én lányom?!

Mivel rövid lett a mai rész, úgy gondoltam hozok még egyet.:D(pedig törit kellene tanulnom..xD)

Köszönöm a komikat.^^

• Kérlek Amanda.. - mondtam, miközben megdörzsöltem a fejem – fáradt vagyok.. elmennél most?

• Persze – bólintott, majd letette a kártyát az asztalra, és eltűnt. Elegem volt már belőle, abból is, hogy meg akar változtatni, és abból is, hogy teszem itt a szépet, Tom kedvéért..

Úgy döntöttem, mégis teszek egy próbát Oliviánál, így átmentem hozzájuk.

• Á, szia Bill – nyitott mosolyogva ajtót Olivia.

• Azt hiszem.. tudod miért jöttem – mondtam halkan.

• Persze.. de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet..

• Kérlek Olivia.. évek óta nem láttam.. most pedig újra találkozhattam vele, de eltűnt, Tom nem akarja, hogy tudjak róla.. kérlek.. - mondtam kétségbeesetten.

• Rendben.. - egyezett bele, mire a szívemen lévő kőtömb kezdett szétmorzsolódni – remélem tudod mit csinálsz Bill.. - sóhajtott fel, majd felírta Sophie címét egy papírra, és gyorsan a kezembe nyomta – nincs kedved ma nálunk vacsorázni? Iza is szeretne újra veled lenni – mosolygott.

• Persze.. szívesen.. de nem lenne jobb inkább holnap? - kérdeztem.

• Akkor holnap találkozunk.. - egyezett bele, én pedig visszamentem készülődni.

• Rögtön jövök! - kiabált ki, a jól ismert bársonyos hang, mire a szívem bukfencet vetett, és alig vártam hogy újra lássam.

• Te.. - döbbent meg – mit keresel itt? - meredt rám nagy szemekkel, és hátrafelé tekingetett.

• Azt hittem.. - kezdtem bele. Be kell vallanom.. csalódtam.. - azt hittem hogy ugyanúgy örülni fogsz, ahogyan én neked..

• Bill.. ez az idő most tényleg nem alkalmas.. - mondta.

• Miért ne lenne? - kérdeztem, de elharaptam a mondat végét, mikor egy kislány lépett Sophie mellé. Egyikünk sem szólt semmit, csak néztünk a kislányra, miközben vártunk valamire..

• Ő ki? - böktem ki végül.

• Senki – csapta be az ajtót. Lenyomtam a kilincset de nem ment. Be volt zárva..

Mégis.. ki lehet ő? - keringett az agyamban.

*Sophie sz.sz.*

Most mi lesz? Mi lesz?? Bill... nem így akartam.. ezt nem így akartam.. nem...

Lia újra megráncigálta a nadrágomat, miközben az ajtót felé mutogatott. Tudtam mire kíváncsi, de nem akartam.. hogy megtudja ki ő.

• Ő.. csak a postás volt – mosolyogtam rá, de már nem figyelt rám. Odatotyogott az ajtóhoz, és kinyitotta. Rám nézett, majd a távozóban lévő Billre.

• Bill.. - sóhajtottam halkan, mire visszafordult. A szeméből csalódottságot, hiányt és zavarodottságot olvastam ki, amit meg tudok érteni – sajnálom.. csak hirtelen jött ez az egész.. - ráztam meg a fejem – gyere be – tártam ki az ajtót.

Szó nélkül belépett, nem nézett körbe, se rám, egész végig Liát nézte, aki ugyanígy bámulta apját.

• Ő.. - nyelt egyet – Sophie, ő az.. én lányom? - kérdezte, némi izgatottsággal a hangjában.

• Nos.. szóval.. izé..

• Sophie, mondd meg, ő az én lányom, vagy sem?

• Bill.. figyelj..ő.. csak a szomszéd kislány.. rámbízták néhány órára... - mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. Ezúttal nem szólt közbe, nem kérdezett, még a lányára sem nézett. Közelebb lépett hozzám, és ugyanúgy, mint korábban szorosan a karjai közé zárt.

Mélyen beszívtam az illatát.. most már nem azt a parfümöt használja, amit régen.. de ez is olyan Billes.. ez is illik hozzá, mint minden amit felvesz, vagy használ. Mikor elváltunk egymástól kínos csend következett, amit Lia zavart meg. Billnek – eddig – nem tűnt fel, hogy egy szót sem szól, én pedig.. nem tudtam, hogy most elmondjam e neki, vagy ne.. elvégre.. még azt sem tudja hogy a vérbelije.. még ha kiköpött mása is..

• Találkoztál már Oliviával? - kérdezte.

• Igen.. összefutottunk.. - mondtam, és elmosolyodtam. Olivia arca, ahogy felderül mikor meglát.. az ölelése.. ugyanúgy hiányzott, mint ő maga.

• És ugyebár Tommal is.. - sóhajtott fel Bill.

• Igen.. valójában ő talált meg.. mármint.. - nem tudtam, hogy elmondjam e neki a hirdetést, vagy inkább megtartsam magamnak? - nos a lényeg hogy megtalált.

• Értem.. Sophie.. tényleg nagyon hiányoztál.. el sem tudom mondani mennyire..

• Hidd el Bill.. nekem is hiányoztál.. amikor Amerikába kellett mennem úgy éreztem magam.. mintha meghaltam volna.. mintha már feleslegesen élnék.. tudom, hogy nem szép dolog ilyet mondani, de.. nem egyszer meg akartam halni – vallottam be sóhajtva, mire Bill megdermedt mellettem.

• Ilyen.. - kapkodott levegőért – ilyen soha többé ne jusson az eszedbe! - kapta fel a vizet, mire csak rámosolyogtam.

• Ne aggódj. Most már.. van okom élni.. Vagyis.. eddig is volt.. négy éven keresztül egyvalami tartott életben.. vagyis egyvalaki.. és a remény.. hogy újra láthatlak benneteket. De féltem, hogy mit fogtok szólni, ha négy év után csak így megjelenek, beállítok hozzátok pofátlanul, mikor még elköszönni sem tudtam.. aztán itt van Lia, és..

• Őt hívják így? - kérdezte, miközben Liára nézett.

• Igen – bólintottam – Bill.. - vettem egy nagy levegőt, de meggondoltam magam, így inkább gyorsan kitaláltam valamit – itt alszol ma? - kérdeztem a fejemben meg nem fogalmazódott kérdést. Te jó ég, mit mondtam most?

• Őő.. nem tudom..

• Nem úgy értettem, csak hogyha.. van kedved.. akkor.. én nem bánom.. és hely is van.. szóval.. - dadogtam össze-vissza.

• Szívesen – mosolygott, mogyoróbarna szeme pedig csillogott.

• Akkor.. - ugrottam fel – foglalkoznál egy kicsit Liával? Előpakolok néhány párnát meg..

• Rendben – bólintott – gyere Lia, van kedved.. tévét nézni? - nyújtotta a kezét a – tudomása szerint nem létező – lány felé, aki boldogan totyogott felé, az ujját szopogatva – mit nézzünk? - gügyögte Bill, én pedig besiettem a szobába, hogy minél hamarabb készen legyek a pakolással. Még minden bőrönd, minden szatyor ugyanúgy állt, ahogy ledobtam őket a földre.. ideje lenne, hogy kicsomagoljak.. és berendezkedjek..

• Segítsek? - jelent meg az ajtóban Bill, nyakában Liával, aki boldogan mutatta fehér fogait örömében.

• Nem kell köszi.. menjetek csak.. boldogulok – sóhajtottam, miközben kihúztam a begyömöszölt ruhákat a táskából. Mindent szépen összehajtogatva besorakoztattam a szekrényekbe, majd fáradtan felálltam, és megnéztem mit csinálnak Billék. Mikor kinyitottam az ajtót, Billel találtam szembe magam.

• Sophie.. siess.. vagy.. hívd a mentőket – sürgetett, én pedig nem értettem miről beszél.

83.Rész Amanda..

Emlékeztek még Amandára?o.OxD

Úgy döntöttem, nem közlöm Tommal, hogy rájöttem. Nem lett volna értelme.. majd ha elmondja, hogy miért hallgatta el előlem, miért mondta azt hogy álmodtam az egészet.. majd ha elmondja, akkor én is mondom neki, hogy tudom.. stb..

Most.. az a lényeg, hogy Sophie.. itt van Németországban, hogy újra láthatom.. meg kell.. meg fogom találni őt..

Az volt a legrosszabb, hogy.. haragban váltunk el egymástól.. hogy a fejéhez vágtam, hogy hallgatózott, pedig csak Tom miatt voltam kiakadva.. aztán másnap visszamentem a szobánkba.. és sehol nem volt.. akkor.. a szívem szakadt.. de most újra itt van, és megfogom találni. Csak idő kérdése.. ebben biztos vagyok.

Hogyha Tom nem mondd semmit, Olivia sem fog.. így csak magamra támaszkodhatom..

De.. mégis miért mondták azt hogy csak álmodtam? Miért kellett összezavarniuk? Miért?

Félek, hogy ez tényleg csak egy álom, hogy felkelek és rájövök, hogy ez az egész csak a képzeletem szüleménye.. hogy soha nem is ismertem Sophie-t, hogy nem költöztünk Londonba a film miatt, hogy csak képzeltem a Sophie-val töltött időket.. a legrosszabb az lenne, ha tudnám, hogy Sophie nem is létezik..

Talán tényleg kezdek begolyózni..

De.. van itt egy bökkenő.. méghozzá Amanda.. és épp most csengetett, hogy beengedjem.. Lassan lementem a földszintre, és kinyitottam az ajtót.

• Szia Amanda.. gyere be – sóhajtottam, majd beengedtem.

• Minden rendben van Bill? - nézett rám aggódva.

• Persze.. csak.. egy kicsit zavaros most minden.. hogy vagy?

• Figyelj.. belevágok a közepébe jó? Tudom, hogy nem szép tőlem, amit most fogok mondani, de egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy ennyire magadba zárkóztál, csak lógatod a fejed, szinte ki sem mozdulsz otthonról.. Kellene neked valami, ami hasznos, ugyanakkor eltereli a figyelmedet a gondjaidról.. bármi legyen is az..

• Mire gondoltál? - néztem fel rá gyanakvóan.

• Váltottam neked bérletet.

• Hová? - kérdeztem újra, mire átnyújtott egy kártyát.

• Egy konditerembe – válaszolta – hogy kicsit kigyúrhasd magad.. hogy.. ne legyél ennyire – húzta el a száját – nyeszlett.. - fejezte be, mire eszembe jutott egy régi emlék.

„Sophie megfogta a kezem és lehúzott a fűbe. Egy kicsit nedves volt, de csak a vízcseppek miatt, így nem volt hideg.

A hátunkon feküdtünk a fűben és az eget néztük. Még most is gyönyörű volt. Hallgattuk a madarak csiripelését. Minden nyugodt volt, így azt hittem Sophie elaludt.

• Alszol? - kérdeztem halkan.

• Nem – válaszolta mosolyogva. Megfordultam, hogy szembe legyek vele – Szeretlek – csókoltam meg.

• Én is szeretlek – mosolyodott el – mindennél jobban.

Az egyik kezét összekulcsolta az enyémmel, a másikat rátette a hasamra, a fejét pedig ráhajtotta a mellkasomra.

• Hogy lehet valaki ilyen aranyos? - gondolkodott hangosan.

• Úgy ahogyan én – mondtam büszkén.

• Te.. maradj csak olyan kis szerény mint szoktál – nevetett.”

Sophie szeretett olyannak amilyen vagyok... ő nem akart megváltoztatni..

Elfogadott úgy, ahogy voltam, és nem törődött azzal, hogy nem vagyok annyira.. kockahasú mint Tom.. ő valóban, tiszta szívéből szeretett, úgy ahogyan én őt..

Amanda viszont.. tudom, hogy miért van velem.. tudom, hogy őt csak a pénzem, a hírnevem érdekli.. de nem bánthatom meg.. Tommal valóban jó barátok lettek, és hogyha mi összeveszünk, akkor ők is.. csak kibírom valahogy..

Sophie...

*Sophie sz.sz.*

Tényleg ezt akarom? Elhallgatni Bill elől, hogy létezem, hogy van egy lánya, hogy újra találkozhatnánk?

“Nem fogom hagyni, hogy zsémbes és anyaszomorító vénemberként haljon meg, csak azért mert a makacsságod nem engedte hogy boldog legyen..”

A francba.. miért jut ez most eszembe??

„Bill az ikertestvérem, így amikor engem látsz olyan mintha őt néznéd..”

Tom Kaulitz, szállj már ki a fejemből!

Egy apró kéz rázogatta meg a nadrágomat, mire odanéztem.

• Kincsem, van valami baj? - kérdeztem, mire a kezével a szája felé mutogatott, jelezve hogy éhes.

• Készítek neked valamit – mosolyogtam, majd rendezve a gondolataimat kimentem a konyhába – Jó volt az oviban? - kérdeztem, mire hevesen bólogatott – kedves az a lány? - kérdeztem, mire ismét bólintott.

• Ennek örülök – mosolyodtam el, majd átnyújtottam egy tányért – jó étvágyat – tettem le az asztalra, Liát pedig felültettem a székre.

82.Rész Titok..

Na, hoztam még egy részt ma, csak hogy megértsétek mi is van..xD

*Sophie sz.sz.*

• Tom! - ordítottam el magam, hogy előjöjjön.

• Mi az? - kérdezte, miközben lejött a lépcsőn.

• Most Bill elment, és én is elmegyek. Ne mondj semmit – mondtam gyorsan, mikor láttam, hogy nyitja a száját – modntam neked, hogy még nem készültem fel erre, te meg a nyakamba zúdítod ezt az egészet. Hogyha Bill visszajön, mondd azt neki, hogy álmodta, vagy nem tudom, majd szólok, hogyha újra tudok vele beszélni. Szia Tom! Öleld meg a nevemben Oliviát kérlek! - kiáltottam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, visszarohantam a kávézóhoz. Percek alatt odaértem, és megnéztem az órám. Fél hat. Ideje mennem Liáért..

• Sophie? - hallottam magam mögött egy hangot, mire megdobbant a szívem.

• Olivia! - ugrottam a nyakába – de örülök hogy látlak Olivia! - sírtam örömömben.

• Tényleg te vagy az? - kérdezte, miközben a szeme megtelt könnyel – El se merem hinni!

• Hová mész? - kérdeztem.

• Izáért – mosolygott – a lányom.

• Hol van most? - kérdeztem.

• Az óvódában. Itt van nem messze – nevetett, majd elindultunk.

• Olivia.. - kezdtem bele, mire kérdőn nézett rám – nekem is van egy lányom – mosolyogtam, ő pedig csodálkozva nézett rám. Elmondtam neki mindent, hogy Liának hívják, hogy nem tud beszélni, hogy tisztára Bill..

• De örülök neki – mondta kipirultan Olivia, majd elkomorodott. Elfelejtettem – csapott a fejére Olivia – be kell még mennem az egyik boltba..

• Akkor majd beszélünk Olivia! - mondtam.

• Majd felhívlak – válaszolta, én pedig bólintottam. Elmentem Liáért, majd hazamentünk.

*Olivia sz.sz.*

Megvettem mindent, ami a hamburgerhez kell, ezután elmentem Izáért.

• Szia anya! - ugrott fel, mikor meglátott – el sem hiszed, mi történt! - mondta sugárzó boldogsággal.

• Mesélj! - mondtam, majd elindultunk.

• Van egy lány, aki ma jött az oviba. És a barátnőm lett – nézett rám – de.. egy szót sem szólt.. pedig egy csomót játszottunk, de egyszer sem szólalt meg...

• Mi a neve? - kérdeztem.

• Lia – válaszolta.

Tehát.. Sophie és Bill lánya az új barátnője? - gondoltam magamban.

• Ez nagyon jó Iza – mosolyogtam a lányomra, de már nem figyelt rám. A tekintete elkalandozott valahova a távolba..

Vajon.. Bill már tud róla? Kizárt, hogy Tom el tudja hallgatni előle.. hiszen.. Bill elől semmit sem tud.. vagyis.. eddig semmit sem akart..

*Bill sz.sz.*

• Tom, mondd hogy csak szívatsz.. hiszen itt volt Sophie.. csak átmentem néhány percre.. mondd hogy itt volt kérlek – ragadtam meg a ruháját, és könyörgőn ránéztem.

• Bill.. - kezdett bele – Nem volt itt – mondta. Olyan hihető volt, annyira egyszerűen és hitetlenkedve mondta, hogy lassan, reménytveszve eleresztettem.

• Begolyóztam.. - suttogtam, miközben lerogytam a földre.

• Bill.. - mondta újra, én pedig könnyes szemmel ránéztem. Megszokhatta volna már, hogy amióta Sophie eltűnt mindig bőgök, de meglepődött – figyelj.. van itt valami.. amit nem mondhatok el.. egy.. titok.. de amint jónak látom.. elmondom.. ígérem..

• Mégis mi az?

• Éppen azért titok, mert nem mondhatom el – mosolygott kínjában. Felsóhajtottam.

• Mi lehet akkora titok, hogy még nekem sem mondod el? - kérdeztem, inkább magamtól, mint tőle.

• Sajnálom..

• Nem kell.. tényleg megőrültem.. ideképzelek embereket.. vagyis.. csak Őt..

Összekapartam magam, elköszöntem Tomtól, majd visszamentem. Becsaptam magam mögött az ajtót, és felvánszorogtam a szobámba. Ledőltem az ágyra, és megpróbáltam újra kisírni magamból a bánatomat. De.. nem sikerült. A könnyek nem csordultak ki, csak feküdtem ott némán, miközben a plafont bámultam.

Olyan élethű volt, annyira életteli és vidám.. hogy lehet hogy csak álmodtam?

Mi van.. ha nem is álom volt?

Az arcomhoz emeltem a kezem.. majd elképedtem. Mi ez? - futott át az agyamon, miközben közelebb emeltem a fonálszerű valamit, hogy jobban lássam. Egy.. hajszál?

Apróságnak tűnik, de nekem úgy tűnt, mintha felfordult volna az ágy, és ledobott volna magáról. A fejem zsongott, képtelen voltam gondolkodni, ésszerű magyarázatra jutni. Csak egy hajszál.. de ez.. Sophieé..ez biztos.. tudom.. érzem..

- Nem álmodtam – ültem fel az ágyban, majd ökölbe szorítottam a kezem, és mosolyogva a szívemhez szorítottam.